7. fejezet

Talán hallottatok már arról, hogy a haldoklásnak, csakúgy mint a gyásznak különböző stádiumai vannak.

Mindenekelőtt ott van az a kétségbeejtően végérvényes, ám kegyetlenül semmitmondó pillanat, mikor közlik veled a hírt. "Gyógyíthatatlan beteg vagy. Meg fogsz halni." Mint két óriástól kapott pofon, úgy hat az emberre, aki nem tud mit kezdeni a hírrel. Megérti ugyan a szavak jelentését, ám mégsem képes őket tudatosítani magában. Hogy is tudná? Mi módon is lehetne elfogadni ezt egy pillanat alatt?

Nem, képtelenség, de idővel a sokk után eléri az ember a következő stádiumot, a tagadást, mely rögtön hamis megnyugvást hoz elméjének. "Nem. Kizárt dolog. Biztosan tévednek. Velem ez nem történhet meg." Ugyanis az ember nem akar szembenézni a halál lehetőségével. Homokba dugott fejjel várja, hogy valaki egyszer csak azt mondja, hogy tévedés volt az egész, s hogy valójában nem Ő haldoklik, hanem az egy ággyal odébb fekvő öreg alkoholista, aki amúgy is "jobban megérdemli ezt a sorsot". Hát nem?

Ám, amikor ez mégsem történik meg, s az élet csak rángatja tovább, kénytelen szembenézni betegségével, s ilyenkor óhatatlan megfogalmazódik benne pár dolog. "Miért pont én? Mi rosszat tettem?" S minthogy áldozatnak érzi magát, haragra gerjed, s az egész világot maga ellen valónak érzi.

Gyűlöli a betegeket, mert látja rajtuk azt a szenvedést, amit Ő soha nem akar megtapasztalni. Látványuk rémülettel tölti el az embert. Gyűlöli azokat is, akik segíteni akarnak rajta, mert Ők valószínűleg még akkor is megszokásokkal szürkített mindennapjaikat fogják élni, mikor Ő már egy emlék lesz csupán. Gyűlöli a mindenhatót, mert nem segít rajta, s persze engem is, hogy oly mohón toborzok.

Park Chanyeol évekkel ezelőtt tudta meg, hogy Sehun betegsége gyógyíthatatlan, s állapota lassan, de folyamatosan romlani fog. Eleinte bizakodott, hogy talán az orvosok tévedtek, de mikor kedvese egyre sűrűbben került életveszélyes állapotba, szembe kellett néznie a valósággal.

Azóta minden nap meghalt egy kicsit, mikor szerelmét betegnek kellett látnia. Minden köhögése, minden apró, fájdalommal teli sóhaja, melyet tehetetlen kényszerült hallgatni elvett lelkéből egy darabot. A betegség megszűnt csupán Sehun fájdalma lenni, immáron minden közös volt.

Az ébren átvirrasztott éjszakák, a fáradt szürke reggelek, a fájdalommal terhes kórházi éjjelek. Park Chanyeol maga is haldoklott, mert olyan szorosan bilincselte létét párjáéhoz, hogy már nem élhetett nélküle.

Yeolnak a düh stádiuma volt a leghosszabb, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy miért kedvesének kell szenvednie. Gyűlölte látni, mikor a fiú levegőért kapkodva köhögött a sterilre gőzölt, puha párnák között. Át akarta venni terheit, de nem lehetett.

Tehetetlenül szenvedte végig azokat a heteket, mikor Hunnie állapota leromlott, s mielőtt észrevehette volna Chanyeol a dühből átért az alkudozás stádiumába. Próbált lepaktálni a mindenhatóval, mindent megígért, még a lelkét is felajánlotta, csak hogy több idejük legyen együtt. Persze az emberek sűrűn mondanak ilyesmit, de az esetek igen kis részében gondolják komolyan, de Park Chanyeol más volt. Erre én is csak később jöttem rá.

Az alkudozás éveit azonban lassacskán, fokozatosan vette át a depresszió, mely főleg Hunniet temette maga alá. Yeolnak nagy volt a kísértés, hogy átadja magát a nehézségeknek, és párjával karöltve dagonyázzon egyet az életuntság mocsarában, mélyen beásva magukat az önsajnálat, a fájdalom és közöny vaskos rétegei alá. Ám ekkor Chanyeol újabb egyezséget kötött, s úgy tűnt ezúttal biztos volt benne, hogy kérése meghallgattatásra talált odafent. Talán ezt hívják hitnek?

Szíve megkönnyebbült, s erős támasza tudott lenni szerelmének. Még a legrosszabb napokon is képes volt mosolyogva bókolni kedvesének, s soha nem engedte, hogy Hunnie elmerüljön gyászos gondolataiban. Érdekes módon ebben az időszakban készültek Sehun legerősebb, legkifejezőbb alkotásai is, melyek mindegyikét élete szerelmének címezte.

A napok végül hetekké alakultak, majd hónapokká duzzadtak, s így repültek el mellettük az évek, míg végül elérték együtt a beletörődés stádiumát. Sokan azt hiszik, hogy ez rossz, hogy a belenyugvás egyetjelent azzal, hogy feladták a küzdelmet, pedig ez nem igaz.

Ám mindennapjaik szorongó, félelemmel terhes mivoltját átvették a béke percei. Lelkük megnyugvásra talált, s a világban található összes szépség felértékelődött. Egyetlen simogatásnak, kedves szónak, vagy akár a napsugarak barátságos melegének is jelentősége lett. És én erről az időszakról szeretnék most mesélni nektek. Ugorjunk hát 2029. júniusára.

Sehun mosolyogva ébredt fel; ágyában felülve álmos szemmel pillantott körbe a vidám reggeli fényben derengő szobán. A fiú az utóbbi években megtanult örülni az olyan apróságoknak is, mint például reggel a saját, puha ágyában ébredni fel, a kórház kényelmetlen, enyhe fertőtlenítőszagot idéző fekhelyei helyett. Hunnie arcához emelte Chanyeol kispárnáját, melynek mindig jellegzetes, enyhén édes parfümillata volt. Magába szívta az ismerős, biztonságot jelentő aromát, majd visszatette helyére a selymes sötétkék anyagba bújtatott párnát.

Mélyet szippantva a friss levegőből tüdeje megtelt az éltető oxigénnel; pár hónappal korábban nem gondolta volna, hogy fog még újra segítség nélkül lélegezni, de hála Yeolnak megint teljes lehet az élete, még ha csak rövid ideig is. Sajnos ebben az évben már háromszor került hosszabb időre kórházba, pedig még csak június volt. Sehun mégsem volt elégedetlen sorsával, hisz boldog volt, hogy Chanyeollal lehet, aki mindent megtett azért, hogy szerelme a lehető legjobban érezze magát.

Az orvosok javaslatára egy hónapra a hegyekbe költöztek egy tüdőszanatóriumba. Igazából olyan volt az egész hely, mint egy szálloda, de a hegyvidéki friss, oxigéndús levegő sokat javított állapotán. Mióta onnan hazajöttek egyszer sem volt rosszul, s ennek a fiúk mellett főként Hope, a törpe spániel örült, ugyanis így újra számíthatott a reggeli hosszú sétákra gazdáival.

Sehun kiélvezte az ébredezés minden egyes pillanatát, ahogy a függöny ráncain beáramló napsugarak melegen simogatták karját, ahogy lábujjai belesimultak a vastag, puha szőnyegbe, s hogy a készülő reggeli ínycsiklandó illata hívogatóan lengte körül a szobát, melynek hatására arcán azonnal boldog mosoly terült el.

Régen a Park házban szakácsnő és cselédek is voltak, ám a fiúk nem vágytak alkalmazottak társaságára. Hetente egyszer jött hozzájuk egy nő, aki alaposabban kitakarított, de a napi rutin dolgokat ők intézték, csakúgy mint a főzést. Chanyeol nagyon hamar rákapott a dologra, sőt kellemes feszültség levezető volt számára a főzőcskézés, mivel amúgy is otthonról dolgozott, hogy figyelhessen Sehunra.

A fiú egy-egy munkaügyben intézett feszült telefon után rendszerint a konyhában keresett nyugalmat. Yeol apja cégénél segédkezett, főként a marketing tevékenységekkel foglalkozott, de ezzel is bőven meggyűlt a baja időnként, s ilyenkor gyakorta sütött, vagy főzött valamit mindkettejük legnagyobb örömére.

Hunnie lassú lépésekkel közeledett a lépcsőhöz, s közben a folyosó apró dombormintás tapétáján simított végig ujjhegyeivel. Az egész folyosó, s a lépcső is ugyanazzal a vastag, puha szőnyeggel volt borítva, mely ezüstös szürke gyepként terült végig a széles lépcsőfokokon. Két éve is már annak, hogy beszerezték, hogy Sehun többet ne üthesse meg magát. Egyszer ugyanis csúnyán megsértette a homlokát a lépcső szélével; másnapra Chanyeol lerakatta a ház nagy részében ezt a pihe-puha csodaszőnyeget.

A konyhába érve Sehun mosolyogva figyelte párját, aki nem vette észre megérkezését, oly nesztelenül tudott közlekedni. Hope azonban azonnal odasietett hozzá, s két lábra állva combjának dőlt, s mohó nyelvcsapásokkal üdvözölte gazdáját.

- Jó reggelt szerelmem - mosolyodott el Chanyeol, mikor a kutya mozgására felfigyelve megpillantotta kedvesét. Odalépett hozzá, s átkarolva könnyed csókkal üdvözölte. Yeol mióta többször látta életveszélyes állapotban társát, azóta megtanult minden percet utolsóként kezelni, s így mindennek ösztönösen sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított.

A reggeleket már nem intézte el egy sietős hellóval, az étkezéseket sem egy rohanás közben leküldött kávéval. Mindent a lehető legjobban szeretett volna megélni Hunnie-val közösen.

- Hogy aludtál? - simogatta meg arcát, s enyhén karikás szemeit fürkészte.

- Köszönöm szépen jól - viszonozta barátja csókjait a fiatalabb, majd a megterített asztalhoz ült, s nekilátott szedni a tojásrántottából. Egy-két darab ropogósra sütött bacont is a tányérjára helyezett, s várta a sütőben éppen mosolygósra piruló házi zsemlék elkészülését, melyeket a különleges diéta keretein belül Yeol sütött neki minden héten.

Perceken belül betöltötte a konyhát a frissen kisült pékáru illata. Az asztalra helyezett kosárban még diszkréten gőzölögtek a kerek zsömlék, amik csak arra vártak, hogy elfogyasszák őket. Hope épp egy a kelleténél jobban megsült bacon boldog tulajdonosaként különös odafigyeléssel rágcsálta az ízletes falatot. Sehun elvett egy még meleg halvány barna, ropogósra sült zsemlét, s figyelte tökéletes roppanását, amint kettétörte azt.

- Ahh, egyre profibb vagy... Isteni az illata! - szívta mélyen magába a finom aromát a fiú.

Kellemes békességben fogyasztották el kiadós reggelijüket, s Hopie sem panaszkodhatott, hisz két újabb, alig kokszos bacont sikerült kikönyörögnie a fiúktól, sőt Chanyeol zsömléjének sarkát is megörökölte. Igazán büszke volt magára a kis jószág, miközben betermelte a királyoknak kijáró reggelit.

Sehun a falatozás végeztével leszedte a tányérokat és nekiállt elmosogatni.

- Hagyd, majd én - ajánlkozott Yeol, de a fiú visszavette tőle a félig elmosogatott, habos tányért.

- Ha folyton ezt csinálod, akkor teljesen haszontalannak fogom érezni magam - nézett dacosan Sehun párjára. Noha tudta, hogy kedvese csak szeretetből teszi, mégis kezdte egyre inkább fojtogatni, hogy nem csinálhatott semmit. Így időnként igenis kiharcolt magának egy kis elfoglaltságot a ház körül.

Chanyeol beleegyezett ezúttal is Hunnie akaratába, és jobb dolga nem lévén átkarolta derekát, s a fiú vállán megpihentetve állát figyelte hátulról kedvese mozdulatait.

- Olyan vagy, mint egy börtönőr – szemtelenkedett kezét törölgetve a fiatalabb. Ugyan próbált viccelődni, de volt igazság abban, amit mondott.

- Figyu, mi lenne, ha most elmennél intézni a munkádat, én pedig elvinném Hope-ot sétálni egy kicsit. Aztán, ha hazaértem, keresünk valami kellemesebb elfoglaltságot - kacsintott Chanyeolra, miközben nyaka köré fonta karjait, s tarkóját kezdte lassan simogatni.

Az igazság az volt, hogy ebben a fél évben Sehun kétszer egy hónapot töltött kórházban, majd négy hetet szanatóriumban voltak, s a köztes napokban is sűrűn volt rossz közérzete, így a szexuális életük, mint olyan, egy ideje már nem létezett. Mindkettejüknek nagy szüksége volt már a másikra, s nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy kihagyjanak egyetlen alkalmat is, mikor Hunnie teljesen jól érezte magát.

Chanyeol arcán azonnal boldog mosoly terült el, s vágyakozva zárta markába párja imádott hátsóját.

- Alig várom - suttogta válaszul, s kiejtett forró szavai végigsimították a fiatalabb formás ajkait, ki ettől egy pillanatra megborzongott. A szenvedélyes jelenetet Hope vidám csaholása zavarta meg, aki gazdáját türelmetlenül nógatta, hogy öltözködjön már.

Hunnie felsietett az emeletre, amit kicsit meg is bánt, a gyors mozgástól némiképp kapkodni kezdte ugyanis a levegőt. Azonnal kétségbeesett, hogy megint rohama lesz, de az ágy szélére ülve sikerült megnyugodnia, így légzése is újra normálissá lassult.

Egy szűk, fekete nadrágot és egy halványkék inget vett fel, hozzá sötétkék vitorlás cipőt. Szemeit kicsit kihangsúlyozta, hogy fiatalabbnak tűnjön, s az alattuk kirajzolódó halvány karikákat is igyekezett eltüntetni egy kis alapozóval. Elégedetten méregette tükörképét, igaz úgy érezte, hogy a Chanyeol mellett eltöltött hosszú évek során sokat öregedett, mégis még mindig szemtelenül jóképű és fiatalos volt.

- Lassan elkezdhetnél úgy öltözködni, mint a többi harmincöt éves - jegyezte meg mosolyogva Yeol, majd megpaskolta párja szűk farmerban feszülő fenekét.

- Ugyan, én így vagyok tökéletes - öltött párjára nyelvet Hunnie.

- Ez látod igaz - lépett közelebb, s félresimított egy szőke tincset szerelme szép arcából, majd tenyerébe simítva azt hosszú csókba invitálta a fiút.

- Vigyázz magadra, jó? - Chanyeol mosolygós szemében egy pillanatra aggodalom csillant.

- Vigyázok. Ígérem! - búcsúzott el párjától Hunnie, majd követte az idősebb lassú, bicegős lépteit a földszintre, ahonnan Hope társaságában távozott a lakásból.

A kiskutya rutinosan szaladt előre az ismerős útvonalon, ami egyenesen a parkba vezetett. Negyed óra alatt oda is értek, mivel Sehun nem akart sietni, számára már megszokottá vált ez a lassú, biztonságot nyújtó tempó.

Megérkezve leült kedvenc padjára, s elengedte Hope-ot, hadd szaladgáljon a többi kutyával. Ő addig elővett egy vázlatfüzetet, s kiválasztott egy tetszetős fát a sok közül, s megpróbálta lerajzolni azt. Mindig is nehezére esett a tájképek megalkotása, ezért úgy gondolta, éppen itt az ideje, hogy nagyobb figyelmet szenteljen ennek a műfajnak, hisz ki tudja, meddig teheti.

Lassan bontakozott ki a vázlatkönyv fehéres lapján a fa körvonala. Először a vastagabb, majd a vékonyabb ágai, végül az apró, élénkzöld levelek is megjelentek, s kezdett egyre inkább megelevenedni a rajz. Sehun teljesen elveszítette az időérzékét, s csak arra lett figyelmes, hogy kiürült körülöttük a park, s a reggeli kutyasétáltatók már mind hazatértek. Hope a fiú lábánál feküdt, próbálta kipihenni a fogócskázás fáradalmait.

- Úristen Hope, mindjárt dél! Yeol meg fog ölni! – kezdett táskájában vadul kotorászni, majd perceken belül csüggedten látta be, hogy otthon felejtette mobilját. – Ajjajj, most már tuti kinyír - pattant fel a padról, s egyenesen hazafelé indultak. Nem akart rohanni ugyan, de igyekezett minél hamarabb visszaérni.

Ahogy belépett az ajtón Chanyeollal találta szemben magát, akinek feje ismerős paprika piros árnyalatban játszott, ami elárulta, hogy hihetetlenül ideges.

- Hol az istenben voltál eddig? Vagy húszszor hívtalak. Azt hittem, rosszul lettél. El tudod te képzelni, mennyire aggódtam? - szakadt ki Yeolból a felgyülemlett feszültség, s válogatás nélkül zúdította párjára dühös szavait.

- Soha többé nem engedlek így el. Rád fogom szigetelőszalagozni a telefonodat is. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?? - ordított tovább anélkül, hogy hagyta volna szóhoz jutni Sehunt.

- Bocsánat, megfeledkeztem az időről rajzolás közben. Ne haragudj - mondta halkan Hunnie, de mivel párja nem hagyta abba a fejtágítást, dühösen felvonult inkább a hálóba.

Legalább egy óra eltelt mire Chanyeol folyamatos morgolódása lassanként elhalkult, s újabb egy óra mire csendesen benyitott a szobába. Sehun mögé feküdt a tágas franciaágyba, s átkarolta hátulról.

- Sajnálom, hogy kiabáltam, de nagyon megijedtem... Hirtelen a legrosszabbra gondoltam - csuklott el a fiú hangja. - Úgy szeretlek... Ne haragudj... – halkult el szinte teljesen a fiú.

- Tudom, hogy csak jót akarsz, és meg akarod óvni az életem, de ha aranykalickában tartasz az számomra nem élet. Szükségem van arra, hogy néha kimozdulgassak egyedül, hogy ne legyek folyamatosan felügyelet alatt, mint egy gyerek - simogatta meg Yeolt, letörölve egy kósza könnycseppet annak borostás arcéléről.

Sehun hirtelen kizökkentve férjét a szomorkodásból egy mozdulattal fölé kerekedett és csípőjén foglalta el helyét. Mosolyogva kezdte lassan kigombolgatni Chanyeol ingének csontszín gombjait.

- Remélem, nem fázol – harapott aprót ajkába, miközben szenvedély gyúlt szemében. Nem kapkodott, gombról gombra haladva szabadította meg kedvese mellkasát az őt takaró textiltől, végül az utolsót is elhagyva széttárta rajta a vékony anyagot.

Chanyeol már nem volt pont olyan, mint régen. Hasáról a kockák a gondterhes évek során eltűntek, s most selymes bőre hasa enyhe domborulatát követte. Sehun egyáltalán nem bánta a dolgot, ugyanis imádta párja puha hasát csókolgatni. Hosszan simított végig rajta ez alkalommal is dús ajkaival.

- Hiányoztál már – sóhajtott fel mosolyogva Yeol, s Hunnie hajába túrt.

- Te is – nevetgélt a fiatalabb, s könnyed mozdulatokkal megszabadult saját ingétől is. Visszagurult barátja mellé az ágyra, s ajkaira simult, felsőtestük forrón súrlódott össze. Sehunt mindig kellemes érzés töltötte el, mikor hallotta szívük vad dörömbölését.

- Ennyi év után is? – tette fel a költői kérdést, majd Chanyeol nyakába temette arcát, s harapdálni kezdte a fiú enyhén sós bőrét.

- Mindennél jobban – nyögött fel a fiú, s ujjbegyeit társa gerincén végigvezetve kezdte bebarangolni szerelme testét.

Sok olyan pillanat van az életben, amikor valamit először élünk át. Az első csók, az első randi, az első szerelem, az első átbeszélgetett éjszaka, vagy épp az első szenvedélyes együttlét. Általában ezek mindegyikét az ember tökéletesnek éli meg, pontosan azért, mert az volt az első.

Ám ennél sokkalta nehezebb olyan „nem első” pillanatokat találni egy élet során, amit igazán tökéletesnek ítélünk, még utólag visszatekintve is. De ha találunk, akkor ezek a pillanatok igazán különlegessé válnak, olyannyira, hogy mindenhová elkísérnek minket.

Ott vannak velünk, ha boldogok vagyunk, de akkor is, ha magányosak, vagy szomorúak, végül velünk lesznek akkor is, mikor az élet kezd elhalványodni, s a megfakult lét kezd értelmetlenné válni. Egy fájdalmas percben, mikor minden kezdi jelentőségét veszteni, egy forró éjszaka tökéletes emléke jelentheti a különbséget élet és halál között.

Ez a júniusi este olyan tökéletes volt Sehun számára, hogy még azon az utolsó, kórházban töltött napon is vele volt, s emléke megmelengette megfáradt lelkét.