1.rész

Prológus

Sehun egyre nehezebben vette a levegőt, s a gép, mely egykor oly élénken dobogó szívére volt kötve, most lustán, s egyre fáradtabban csippant, időről-időre megtörve a csendet, mely vészterhesen lengte körbe a kórtermet. Még egyszer utoljára feljajdult a gép, majd végleg elnémult, s a fiú szíve megállt.

A szerelmesek élettelen teste egymásba fonódva pihent a kórházi ágyban, s az árnyékvilágból végre a fényre léphettek. Többé nem menekültek előlem, hanem régi barátként üdvözöltek, s kézen fogva léptek át a szivárványon túlra.

Már régóta vágytam rájuk; az évek hosszú során keresztül sóvárogva figyeltem a két fiatal élettel teli, boldog életét. Mindig maguk köré vonzottak a belőlük áradó vidámsággal, szívet melengető nevetésükkel és szenvedélyükkel, mellyel leginkább egymás iránti érzelmeik bővelkedtek. Szerelmük tán hétköznapinak tűnhetett, ám számomra mégsem volt az.

Ezen a borongós, áprilisi napon ugyanis én csak Oh Sehunért jöttem el, de Park Chanyeol ezúttal is keresztbe húzta számításaimat, mint az évek során már megannyiszor. A fiúk lelke ugyanis olyannyira egybeforrt már, hogy nem tudtam csupán az egyiket elragadni. Yeol, ahogy azt, azon az évekkel korábbi napon ígérte, ezúttal sem hagyta el...

Park Chanyeol különleges ember volt Sehun életében. Tudjátok vannak személyek, akik úgy viselkednek, mint egy prizma. Hogy mi az a prizma? - kérdezheted most. Nos, lássunk egy tankönyvi definíciót: „Fénytörő eszköz, mely a fehér fényt a szivárvány színeire bontja.”

Ilyen prizma volt Chanyeol főhősünk életében, aki találkozásuk pillanatától megváltoztatta Hunnie-t, és annak „fehér sugarú” életét a szivárvány minden színében pompázóvá tette. Attól a naptól, hogy barátokká váltak, a fiúk mindent együtt éltek át; szerelmet, csalódást, betegséget. És megtanulták, hogy bármit hozhat az élet, a lényeg csak az, hogy együtt nézhessenek szembe vele.

Ha érdekel a két fiú életének rövid története, hát tarts velem. Ígérem, haláli társaság leszek.

1.fejezet

Talán el tudnátok képzelni nálam kellemesebb mesélőt is, most mégis be kell érnetek velem. Ugyanis én voltam az egyetlen személy, aki Sehun életének minden fontosabb pillanatában jelen volt, egész addig, míg elérkezett a nap, mikor végre magamhoz ölelhettem őt.

Hadd ugorjak egyből egy évekkel ezelőtti áprilisi napra. Ezen a napon találkoztam először Oh Sehunnal, s már ekkor csodálattal figyeltem élni akarását. A kilenc hónapja oly türelmetlenül várt gyermek édesanyja kitartó szenvedései árán látott napvilágot 1994. április 12-én. Az újszülött gyermek nem sírt fel eleinte, mint a kicsinyek többsége, csupán lassan emelgetve apró mellkasát próbált levegőhöz jutni. Az orvosok azonnal megvizsgálták, s azt találták, hogy az első pillanatoktól tapasztalható nehézlégzést az okozza, hogy a kicsi tüdeje fejletlen. Ezt a tényt igen aggasztónak találták, olyannyira, hogy pár óránál többet nem is jósoltak neki ezen a világon.

Ám én mégsem ezért voltam ott... Oh Sehun édesanyja teljesen kimerült a szüléstől, mely során sok vért vesztett, miközben életet adott egyetlen gyermekének. Igen, jól gondoljátok, az özvegy édesanya nem élte túl ezt a végzetes, áprilisi napot. Kimerült lelkét gyermeke világrahozására áldozta, majd boldogan pihent meg karjaimban. Most bizonyára nagyon haragszotok rám, de higgyétek el, az esetek többségében én semmit sem tehetek. Viszont a kicsit illetően az orvosok szerencsére tévedtek.

A pici abban a pillanatban, mikor édesanyja szemében kihunyt a fény, hangos sírásba kezdett. Panasza hosszan visszhangzott a hirtelen elnémult kórteremben, mintha csak a pillanatokban megboldogult édesanyját siratná. Tüdeje a kitartó sírástól némiképp megerősödött, így a gyenge gyermek - az orvosok legnagyobb csodálatára - erőre kapott, majd az évek során életvidám, eleven kisemberré cseperedett, nagyszülei áldozatos munkájának köszönhetően.

Sehun öt éves volt, mikor újra találkoztam vele. Ez a nap egy volt azok közül, melyeket a legtöbb ember „tökéletes napnak” aposztrofálna. Nem volt sem túl hideg, sem túlzóan meleg az idő. A nap szelíd sugarai fényárban úsztatták a kis játszóteret, s kellemesen langyos szél fújdogált. Azt hiszem, egy ilyen nap tökéletes lenne amolyan utolsó napnak a Földön…

Jó-jó, bocsi, szakmai ártalom. De vissza is térek Oh Sehunhoz és nagymamájához, akik ezen a délelőttön kilátogattak a kis lakótelep közelében lévő szegényes, s enyhén lepusztult játszótérre. A kisfiú ezen a helyen rendszerint csak szaladgálni, labdázni és hintázni tudott, ami valljuk be, egy ötéves kisfiúnak nem elegendő mozgási lehetőség. Pláne, hogy ezeket a tevékenységeket egy szál magában kényszerült végezni, játszótárs nélkül.

A két megviselt hintán kívül ugyanis csak egy túlméretezett mászóka állt itt, amit senki nem értett, milyen megfontolásból építettek – az amúgy kisgyerekeknek szánt - játszótérre. Persze, a többség ezen el sem igen gondolkozott; a legtöbb arra járó anyuka csupán vetett egy pár csalódott pillantást a hely szerény kínálatára, majd rögvest inkább másik játszóteret keresett csemetéjének.

Igen ám, de Sehun nagymamája már meglehetősen idős volt, rettenetesen nehezen mozgott, így nem tudta volna imádott unokáját máshová vinni, mint a lakásukhoz legközelebb eső térre. Már ez a rövid séta is hatalmas fájdalmakat okozott az idős asszonynak; de ő mégis így tett minden nap. Kijöttek, és a kisfiú hintázott egy-két órát, vagy épp szaladgált, persze nagy ívben elkerülve az óriási, rozsdás mászókát, melytől természetesen el volt tiltva.

De nem így történt ez 1999. július 15-én. Ezen a napon ugyanis - az amúgy szófogadó - Oh Sehun megmakacsolta magát s nem törődve könyörgő nagymamájával, egyre magasabbra és magasabbra mászott a kolosszális mászókán. Tetejére érve azonban nem érte be ennyivel. Elengedte kezével az építmény durva vascsövét, és felegyenesedett. Ez volt az első alkalom, hogy Sehun saját kezébe vette sorsa irányítását, és - a későbbiekben rá olyan jellemző módon - véghez is vitte azt, amit eltervezett.

Én szinte tárt karokkal vártam, mert tudtam, mi fog ezután történni. Ahogy azt bizonyára ti is sejtitek már, a fiú lába ekkor megcsúszott, s Sehun azonnal zuhanni kezdett. A távolból még felharsant az öreg hölgy fájdalmas kiáltása, de más már nem. Vágyakozva vártam a pillanatra, mikor majd a fiú földet ér, s feje találkozik az alatta oly ridegen elterülő betonnal, s én végre magammal vihetem őt.

Ám ekkor - az épp arra bicikliző, csupán hét éves Park Chanyeol szinte a semmiből futott a zuhanó fiúcska felé. Évekkel később Sehun egyszer megkérdezte, miért járt akkor arra barátja, de Yeol nem tudott magyarázatot adni, csak hogy valami különös erő mágnesként vonzotta oda. Hát igen, ilyen az élet. Mi sem tudjuk, miért, de valahogy pont akkor, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell…

Ez volt az első alkalom, hogy Park Chanyeol keresztbe húzta számításaimat. Csalódottan figyeltem, ahogy a két fiú fájdalmasan földet ért. Nem mondom, hogy gond nélkül megúszták, de Sehun elkerülte a neki szánt sorsot ezen a napon, melyen először találkozott legjobb barátjával. Ugyan ez alkalommal még nem ismerkedtek össze, mégis életük fonala már ezen a - mára már elfeledett - nyári napon kezdett sorsszerűen összefonódni.