4.rész

4.fejezet

Jól ismertem ezt a helyet; a hófehér ötemeletes, régi vágású épület évtizedek óta itt állt, s én számtalanszor látogattam már el ide korábban. A szürke, borongós folyosókon haladva emlékeimbe villantak azok az esetek, mikor megfordultam ezen a helyen, mely a legkevésbé sem volt barátságosnak nevezhető. Persze, a közhiedelem szerint én mindig itt ólálkodok, de ez tévedés, csupán akkor jöttem a katonai kórházba, ha szükség volt itt rám.

A labirintusszerű épületben egyre feljebb érve még én sem éreztem magam kellemesen, ahogy az időnként felvillanó lámpák bizonytalan fényével megvilágított hosszú folyosón haladtam. Lépcsősort lépcsősor követett, s lassan feljutottam a harmadik emeletre, melynek falai kellemesnek szánt zöld színben pompáztak, ám határozottan nem érték el a kívánt hatást. Pont ugyanolyan nyomasztó volt ez a folyosó is, mint az összes többi.

Lassan sétáltam el az ajtók előtt; háromszázhármas, háromszáznégyes, háromszázötös, ez volt az. A háromszázötös szoba, ahol épp egy öreg katona, Choi Dong-Sun feküdt a kényelmetlen kórházi ágyban. Családtagjai körülállták őt, felesége s gyermekei sírtak, és Istenhez könyörögtek szerettük lelkéért. A szoba előtt álltam meg, de még nem mentem be, mert ha nem is sok, de egy kis ideje még volt hátra.

Mindig érdeklődve figyeltem ezeket a jelenetek, ahogy az emberek ösztönből fakadó gonoszsága hirtelen semmivé foszlott az utolsó percekben. A búcsú pillanatában pontosan tudták, mi a helyes, hogy mik a fontos dolgok, és az apró sérelmek hirtelen jelentőségüket vesztették. Ezekben a pillanatokban olyannyira őszinték és jók az emberek, hogy még maguk is elhiszik, hogy megérdemlik a kegyelmet, amire oly hőn vágyakoznak.

Elmosolyodva figyeltem a búcsú pillanatait, pedig, ha tudták volna, hogy létezésük egészéhez képest ez az idő, amit ezután külön kényszerülnek tölteni, hihetetlenül elenyésző. Az öreget azon a napon magammal vittem, az asszonyát négy évvel, a fiát húsz évvel, a lányát pedig huszonöt évvel később, ám azután az örökkévalóság várt rájuk… Mégis mindig megvolt ezeknek a pillanatoknak a bája és a jelentősége is, hisz ez kellett ahhoz, hogy odaát már sérelmek, megbánás és szomorúság nélkül létezhessenek tovább; ezek ugyanis csupán a földi élet sajátjai.

Még volt egy kis időm, így benéztem a szomszédos háromszázhatos szobába, ahol egy frissen végzett katonatiszt készült a bevonuláshoz szükséges orvosi vizsgálatokra. Igen nagy meglepetés volt őt itt látni, hisz mikor utoljára találkoztam vele - három évvel ezelőtt, nagyapja temetésén – még egy határozatlan ifjú volt, ki csak sodródott az árral. Fogalma sem volt akkor még, hogy mihez kezdjen életével.

A fiú sokat változott. Gyermeki vonásai noha megmaradtak, arca kiegészült pár olyan láthatatlan ránccal, melyek határozottságot, magabiztosságot és komolyságot kölcsönöztek neki. Még néhány centivel magasabb lett, széles vállaira és karjaira szálkás izomzat rakódott, s tekintete valami megfoghatatlan elszántságot sugárzott.

- Jó napot! Neve? – kérdezte a vizsgálatot végző orvos.

- Park Chanyeol.

- Kora?

- 22 év.

- Vetkőzzön le… - húzta el a függönyt az öreg, és megkezdődött a hosszú kivizsgálás, amin a hivatásos katonáknak kötelezően át kellett esniük.

A fiú két órával később lépett ki újra a napsütötte utcára, s elmerengve indult hazafelé. Gondolataiban folyamatosan azt latolgatta, vajon meglátogassa-e barátját annak kollégiumi otthonában.

Oh Sehun ugyanis élte a főiskolások gondtalan életét. Ha volt kedve belátogatott az óráira, ha épp nem volt indíttatása, akkor csak barátaival töltötte el idejét. Minden este szórakozni jártak, s egyre kevesebb időt töltött Yeol társaságában. Lényéből már rég eltűnt az a gyermeki ártatlanság, ami évekkel azelőtt még a fiú sajátja volt.

Az igazság az volt, hogy az utóbbi időben Hunnie minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a lehető legkevesebb köze legyen a valósághoz. Ivott, füvezett, időnként még komolyabb drogokat is kipróbált. Nem bírta ugyanis elfogadni, hogy barátja tiszti főiskolára járt. Ezekben az években igen eltávolodtak egymástól, Sehun tudatosan próbálta távol tartani magától régi barátját, mert az a kényszerképzet gyötörte, hogy őt is el fogja veszíteni, és ez a gondolat lassan az őrületbe kergette.

Azon a napon, mikor Chanyeol bejelentette, hogy felvették a tiszti főiskolára, mondván ő hivatásos katona akar lenni, és az országot kívánja szolgálni, Sehun hihetetlen haragra gerjedt. Gyűlölte barátját, amiért őt meg sem kérdezte. Semmi szerepe nem volt a döntési folyamatban, legalábbis ő ezt hitte, és ettől jelentéktelennek érezte magát; mintha Chanyeol életében ő nem lenne elég fontos ahhoz, hogy bármit is befolyásoljon.

Már több, mint három év eltelt azóta, s ők időközben úgy-ahogy kibékültek, de már semmi nem volt olyan köztük, mint régen. Nem tudott többé testvérként, sőt még legjobb barátként sem tekinteni Yeolra. Nem volt képes megbocsájtani neki, hogy önszántából akar kilépni életéből, s őt magára hagyva vonul be hivatásosnak, amire bizony rövidesen számítani is lehetett.

- Hallo – szólt bele a telefonba Sehun, mikor végre felvette a kitartóan csörgő készüléket.

- Szia, én vagyok. Mit szólnál hozzá, ha az estét együtt töltenénk? – kérdezte Yeol, s igyekezett nem túlságosan izgatottan beszélni, de szíve most is, mint mindig, vadul kezdett verni, amint meghallotta barátja ismerősen csengő, mélytónusú hangját.

- Persze Channie… Mikor érsz ide? – mosolyodott el a fiú akaratlanul is, mert bármennyire is haragudott barátjára, számára mindig ő volt a legfontosabb ember az életben. Nem engedhette meg magának, hogy teljesen kizárja őt az életéből, legalább ilyenkor, mikor nagy ritkán találkoztak kénytelen volt beismerni magának, hogy mennyire hiányzik neki barátja.

Az utóbbi időben minden olyan bonyolult lett kettejük között. Messze volt már az a régi, gondtalan gyermekkor, mikor bármit megbeszélhettek egymással. Mostanában, ha találkoztak mindig csak kissé feszülten és zavartan tudtak egymással beszélgetni. S Sehun kezdett időnként elidőzni barátja kinézetén is, mikor az egyre izmosabban jelent meg otthonukban. Ilyen téren jót tett neki a katonai iskola, de ezt Hunnie sosem ismerte volna be.

- Itt vagyok nem messze; veszek valami kajának valót, és megyek is. Maximum egy óra és ott leszek – tette le megkönnyebbült szívvel a telefont az idősebb.

Sehun azonnal nekiállt kitakarítani a kis egyszemélyes kollégiumi szobát. A szerencsések közé tartozott, hisz nevelőszüleinek a pénz nem volt akadály, így egy olyan szobát kapott, aminél a kényelmes, tágas franciaágyas hálóhoz külön konyharész és saját fürdő is tartozott, így semmiben sem kellett osztoznia másokkal.

Alig egy órával később Chanyeol kopogtatott a kollégiumi szoba tömör fa ajtaján, ami kisvártatva fel is tárult.

- Hyung! - ölelte meg egyből Hunnie rég nem látott barátját. A hosszú ölelés mindkettejük lelkének jól esett, noha nem volt már olyan közvetlen, mint régen. A ki nem mondott neheztelő érzések, melyeket Sehun megtartott magának, s a kettejük között megváltozott kapcsolat feszültté tette ezt a boldog pillanatot. Lassan kibontakoztak egymás karjaiból, s beljebb haladtak, majd egy-egy üveg sörrel kezükben foglaltak helyet a kanapén.

- Mesélj, hogy megy a suli? Sikerültek a vizsgáid? – nézett átható tekintettel Yeol a fiatalabbra. Maga sem értette, miért érzi magát úgy, mint valami kínos első randin, mikor már ezer éve ismerik és szeretik egymást.

- Hm, fogjuk rá, a többsége sikerült – vakarta meg tarkóját zavarában Sehun, s lassan belekortyolt a hideg sörbe. – És veled mi a helyzet? Kibékültetek Shinnel?

- Nem. Annak már vége. Visszaadta a gyűrűt, azt mondta, nem vár rám többet, amit meg is értek – vonta meg vállait Yeol közönyösen. Valahogy egész lényében volt valami nemtörődömség, s ez Hunnie-nak is szemet szúrt.

- Nem kéne ilyen könnyen lemondanod az emberekről – mondta duzzogva a fiatalabb, aki inkább saját barátságukra utalt ezzel. A lány sosem volt neki különösebben szimpatikus, így nem bánta, hogy vége lett köztük mindennek, s nem kell többet elviselnie annak idegesítő társaságát.

- Hiba volt megkérni a kezét, hisz tudtam, hogy katona leszek. Csak... Valahogy úgy éreztem, ezt várják tőlem. De többé ilyesmivel már nem foglalkozok - jegyezte meg komoran, majd új, könnyedebb beszédtémát keresett.

Az órák igen lassan vánszorogtak előre, időnként Yeol már kezdte őszintén megbánni, hogy felment barátjához. Nem gondolta, hogy ennyire kínos és feszengős hangulat lesz közöttük. Ám nemcsak az órák, hanem a sörösüvegek is szépen gyarapodtak az asztalon, egymást libasorban követve sorakoztak, s a fiúkban lévő feszültség idővel kezdett kissé felengedni, hála az alkohol jótékony hatásának.

Sehun berakott pár új számot, amikre mostanában szokott barátaival bulizni, amikről kikérte testvére véleményét. Sokat beszélgettek az egyetemről, ismerősökről, a családról, sőt, Yeol kifaggatta alaposan párkapcsolatairól is a fiatalabbat, ami jelenleg nem volt neki. A nap időközben lenyugodott, s Sehun odatett egy kis vacsorának valót, ami fél órán belül finom illatot árasztva gőzölgött tányérjaikon.

Kellemesen bágyadt hangulatban költötték el vacsorájukat, melynek végeztével a fiatalabb mindent behalmozott a mosogatóba, majd visszaült barátja mellé. Chanyeol úgy érezte, hogy elérkezett az idő, hogy látogatása igazi céljára térjen. Nagy levegőt vett hát, és a közepébe vágott.

- Hétfőn bevonulok. – Csupán két szó volt, mégis megannyi jelentést hordozott magában. Egyszerre volt hősiesen megindító és gyászosan baljóslatú. Hunnie egy ideje tudta, hogy el fog jönni ez az idő, s így, hogy tudatosan készült már rá, képes volt nem összeomlani a hír hallatán.

- Értem – válaszolta halkan. Bár fojtogatták könnyei, de nem akart engedni azok erőszakos parancsának; többé nem…

Annyi ki nem mondott szó, át nem élt érzés feszült ekkor közöttünk, de még mindig nem voltak képesek őszintén beszélni ezekről. Chanyeol továbbra is magában tartotta, hogy szereti Hunniet, jobban, mint valaha. Sehun pedig nem beszélt arról, hogy mekkora fájdalmat okozott neki barátja azzal, hogy katonának állt, hogy retteg, hogy el fogja veszíteni őt, s nem biztos benne, hogy képes lesz nélküle élni.

Sehun felállt a kanapéról, és összeszedte a kis fenyőből készült dohányzóasztalról az üres sörösüvegeket. A konyhába ment velük, magával vonszolva ólomsúlyú szívét s a gyásszal kormolt gondolatokat, melyek fejében cikáztak. Percekig állt a csap előtt. Eleinte még úgy próbált tenni, mintha mosogatna, de lassan ez a gyenge álca is elhalt. Kővé dermedve figyelte a vékony sugárban folydogáló vizet, s hirtelen eszébe jutott az a régi nap a nyári táborban, mikor a beáramló esőt leste a kunyhóban. Minden csepp egy újabb késszúrás volt, mely Sehun vergődő szívének közepébe hatolt.

Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette, hogy barátja időközben felállt, s mögé sétált. Csak akkor eszmélt fel, mikor Yeol vékony, de izmos karjai köré fonódtak, s lágyan ölelték a sokkot kapott fiút.

Valóban nem voltak a szavak mesterei, ekkor mégis kezdték pontosan érteni egymást. Sehun kiélvezte az idősebből áradó melengető szeretetet, mely hivogatóan szólította magához. Lassan megfordult társa ölelésében, s átkarolta annak nyakát. Hosszan, mélyen néztek egymás szemébe, kiolvasva abból mindazt, amit tudniuk kellett ezekben a pillanatokban. Chanyeol végül nem habozott tovább, odahajolt barátjához, és gyengéden ajkaira simult.

Utólag visszanézve ez a csók volt a kezdete mindennek, az összes álmatlan éjszakának, a vágyódással töltött nappaloknak s a számtalan boldog órának, melyek a következő években vártak rájuk. Persze ők ezt akkor még nem tudták. Csókjuk perceken belül egyre inkább kibontakozott; Sehun vágyakozva vezette át nyelvét barátja ajkai közé, kinek lelke majd kiszakadt mellkasából, hogy végre karjaiban tudhatta szerelmét.

Yeol ölébe emelte a fiatalabbat, ki lábait átkulcsolta hyungja dereka körül, s egyre szenvedélyesebben viszonozta annak odaadó csókjait, hisz nem tudta, lesz-e még rá lehetősége. Chanyeol lassan közeledett a kanapé felé, minden lépés után percnyi szünetet tartva, hogy kiélvezhesse társa forró vágyakozását, ám édes terhét egy pillanatra sem engedte lejjebb; végül óvatosan foglalta el korábbi helyét a bársonyborítású ülésen, ölében tartott szerelmével. A fiúk hosszan viszonozták egymás szenvedélyes csókjait, de vágyuk egyre többre sarkallta őket. Egy pillanatra elváltak, s sokatmondóan néztek egymás szemébe.

- Biztosan akarod? – suttogta vággyal perzselt hangon Yeol, miközben dús ajkaival barátja szép ívű vállán simított végig, s gyengéd csókokkal borította annak puha bőrét.

- Ki tudja, mit hoz a jövő… - Hunnie hangja elcsuklott a gondolatra, hogy barátja nem veszélytelen helyre utazik hétfőn, s könnyen lehet, hogy soha nem látja viszont.

- Azt akarom, hogy te legyél…- nagy sóhaj hagyta el a fiú ajkait, miközben Chanyeol nyakának érzékeny pontját kezdte csókolgatni – az első.

Az idősebb arcán hálás mosoly terült szét, mert legvadabb álmaiban sem remélte, hogy Sehun még szűz. Gyengéden csókolgatta tovább, s simogatta puhán társa hívogató parfümillatba burkolózó nyakát, mitől a fiatalabb halk sóhajokat hallatott. Lassan szabadultak meg ruháiktól, egyre nehezebben fékezve meg a bennük lángoló szenvedélyt.

Másnap reggel Sehun boldogan ébredt. A hajnali fény nehezen tört át a sötétítő vastag anyagán, így az egész szoba fáradt félhomályba burkolózott. A fiú mosolyogva figyelte barátját, ki édesen aludt mellette a türkizszín ágynemű melengető ölelésében. Hunnienak eszébe jutottak az előző este képei; a szenvedélyes csókok, a pillanat, mikor egymás tekintetét rabul ejtve végre eggyé váltak, a vágytól fűtött, forró sóhajok, a kéjes nyögések, melyeknek még emlékei is zavarba hozták. S persze, az a csodálatos pillanat, mikor vágyódásuktól mámorosan remegve, egymásba fonódva teljesedtek be.

Sehun tudta, hogy ez az este semmin nem változtatott, hisz Yeol pár nappal később bevonul, s ez ellen már nem volt mit tenni. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy köztük már semmi sem a régi. Végre helyére kerültek a kirakós elemei. Megértette, hogy miért haragudott meg annyira barátjára, hogy miért voltak oly feszültek az utóbbi években egymás jelenlétében, s hogy valóban nem legjobb barátok többé. Ez már valami sokkal több volt annál…