2.rész

            

A két fiú évekkel később, 2005 nyarán találkozott újra. A srácok sokat változtak az évek során, s talán még akkor se ismertek volna egymásra, ha emlékeztek volna arra a már rég elfeledett júliusi napra.

Különös véletlen folytán a két fiú ugyanabban a nyári táborban töltötte el a szünidő nagy részét ezen a nyáron. Sehun tizenegy éves, életvidám, ám erős akaratú gyerekké cseperedett. Magabiztosság álarca mögé bújva vonult a táborba, ahol rögtön az első napon verekedésbe keveredett. Mi az, hogy keveredett? A helyes az, ha úgy fogalmazok, verekedést provokált. Igen, ez a pontos kifejezés.

Az ok egyszerű irigység volt, ugyanis a fekete hajú fiú - aki jó néhány centivel magasabb volt Sehunnál – csillogó-villogó, márkás ruhákban virított. Park Chanyeol ugyanis egy tehetős család egyetlen gyermeke volt, Oh Sehun pedig - ebben a korban – még nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy az ő szülei már nem élnek, s nagyszülei is csak szűkösen tudják gondját viselni. Ekkoriban a kisfiú még haragban állt az egész világgal, s ezt ezen a szép nyári napon Chanyeolon vezette le.

Hunnie irigyen méregette egy ideig a visszafogott, fekete hajú fiút, majd célzott - magasra lendítve lábát -, s pont telibe találta a megszeppent gyereket egy jó sáros focilabdával. Chanyeol ezt a tényt még megbocsájtotta volna, ha a fiú esetleg – ne adj Isten – bocsánatot kért volna, de határozottan nem ez történt ezután.

- Hé, te óriás! Összekoszoltad a labdám! – kiáltotta oda pimaszul a nála néhány évvel idősebb srácnak, majd gúnyosan felnevetett. Aki ismerte Park Chanyeolt, az valószínűleg nagyon meglepődött azon, ami ekkor következett. Az esetek többségében ugyanis Yeol nyugodt, megfontolt és kiegyensúlyozott volt, ám most valami elborult az agyában, s futva támadt neki a szemtelen srácnak.

A két fiú pillanatokon belül egymást ütlegelve hömpölygött a sáros fűben. Társaik persze – jó fiúkhoz híven – , körülállták őket, és változatos felkiáltásokkal biztatták a verekedőket egymás fülének és egyéb testrészeinek letépésére, kicsavarására vagy épp beverésére.

A nevelőtanár ijedten futott ki a faházból, és azonnal megpróbálta szétválasztani a két kis méregzsákot. A táborvezető ekkori döntése előtt tán értetlenül állhatunk, ám higgyétek el, volt ebben némi mélyenszántó pedagógiai törekvés. Sehun és Chanyeol ugyanis azt a büntetést kapta, hogy a tábor egy félreeső részében lévő elkülönítő kunyhóba kellett költözniük, ezáltal mintegy kirekesztve a tábor közösségi életéből őket, így egész nap csak egymás társaságára számíthattak.

Legnagyobb szerencsétlenségükre ezekben a napokban végig úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, remek nyári viharokkal, dörgéssel, villámlással csalva szomorúságot a táborozók arcára. Persze, én imádom az ilyen zord időjárást, de ez most mellékes. Térjünk vissza az elkülönítő kunyhó kis lakóira, akiknek fokozottan elkeserítő volt a helyzete, ugyanis az esővíz a viseltes faház legkülönbözőbb pontjain talált utat magának a kunyhóba jutásra.

Sehun épp az egyik ilyen beázást tartotta szemmel, ágyáról figyelve a kitartóan beáramló vizet, mely a plafonról szabályos, dundi cseppekben csöpögött az alatta - biztonsági felszerelésként - elhelyezkedő vödörbe. Nem volt valami érdekfeszítő program, ám a fiú nem tudott mást csinálni ebben a hűvös, csapadékos időben. Yeol ágyán elheverve épp egy nagyon vastag könyvet olvasott, s csak időnként pillantott ki mögüle, hogy szemmel tartsa „ellenségét”.

Ezekben a napokban a két fiú – akaratuk ellenére – sokat megtudott egymásról. Megfigyelték egymás étkezési és alvási szokásait, hogy ki mire allergiás, vagy például, hogy Yeol elég fázós. Chanyeol pedig azt is észrevette, hogy Sehunnak nincs mobiltelefonja. Ez a tény eleinte rendkívül szórakoztatta a fiút, de ezen a napon, mikor a fiatalabb szomorú pillantásokkal sandított felé - mialatt ő szüleivel beszélgetett-, úgy határozott, tesz egy gesztust.

- Tessék! Ha szeretnéd, felhívhatod róla a szüleidet – nyújtotta felé a készüléket. Hunnie meglepődött a fiú kedvességén, olyannyira, hogy még undokoskodni is elfelejtett.

- Köszi, de nem élnek a szüleim. Mamónak és tatának meg nincs telefonja – vonta meg vállát.

- Ohh, igazán sajnálom, én nem tudtam...- mentegetőzött Chanyeol, s próbált nem arra figyelni, hogy valójában milyen viccesen szólítja ez a látszatra oly ellenszenves fiú a nagyszüleit.

- Semmi baj - mondta halkan Sehun, s nekiállt rajzolgatni a gyűrött lapokból összefűzött vázlatfüzetébe. Valójában ezek a rajzok nem voltak mesterművek, mégis úgy dolgozott rajtuk a fiú, hogy Yeol azt gondolta, minimum az ifjú Leonardoval van dolga.

- Ahh... Hihetetlen ez a hely. Nem gondoltam, hogy még a tető is lyukas ezen a tákolmányon - panaszkodott Sehun, aki az elmúlt két estét egy nedves takaró hideg ölelésében töltötte.

- Ja, elég gáz ez a kunyhó. Lehet, szólni kéne a felnőtteknek, mert kezd már elég hideg is lenni - dörzsölgette fázó karjait Chanyeol.

- Azt már nem! Nem fogok senkinek se könyörögni... Inkább a halál.

Én a magam részéről rendkívül üdítőnek találtam ezt a kijelentését, de valójában Sehun maga sem gondolta, hogy az éjszaka folyamán valóban vészesen közel osonok majd hozzá. Büszke természetét nagyapjától örökölte, aki - bár szegény volt - sosem volt hajlandó senkitől segítséget kérni. Azt vallotta, a szegény embernek egy kincse maradt, és az a büszkeség. Éppen ezért éltek olykor víz, gáz, vagy épp fűtés nélkül odahaza.

Azonban hála az elmúlt pár napi zord időjárásnak és a kunyhó minden komfortot nélkülöző kialakításának, Oh Sehun gyenge tüdeje meghűlt ezekben a napokban. Az éjszaka folyamán állapota egyre romlott, s én mind közelebb éreztem őt magamhoz. Chanyeol aggodalmaskodó arccal ült a fiú ágya szélén.

- Értsd meg, Sehun, magas lázad van! Szólnom kell valakinek, mert gyógyszerre van szükséged - rimánkodott Yeol kétségbeesetten.

- Nem baj! Nekem nem kell segítség... Ígérd meg, hogy nem szólsz a tanároknak! - szorította meg a fiú karját saját, szinte lángoló kezével.

- Jó! Megígérem, de legalább ezt vedd be - nyújtott a beteg felé egy szem lázcsillapítót az idősebb.

- Oké - nyelte le a gyógyszert Sehun, s ijedten kapott a felálló Yeol keze után.

- De maradj mellettem. Jó? - nézett nagy szemekkel a magas fiú ében tekintetébe.

- Ígérem, hogy nem hagylak magadra. És nem szólok a felnőtteknek - tette hozzá, mikor látta Sehunon, hogy a folytatásra vár. Szavait követően a kis srác elégedetten bólintott, majd újabb köhögőrohamban tört ki.

Mindkettejük legnagyobb szerencséjére - és az én pechemre - Sehun reggelre jobban lett. Chanyeol, aki egész éjszaka aggodalmasan figyelte a beteg fiút, nagyon megkönnyebbült, mikor látta, hogy lement a láza, s kezdett határozottan jobb színben lenni. Az idősebb társa szenvedéseit látva akarata ellenére is megkedvelte, s féltő gondoskodással figyelte a fiút.

- Szia! Jobban vagy? - faggatta az ébredezőt. Hunnie nem válaszolt, csak Yeolhoz bújt, és átkarolta. Nehezére esett szavakkal kifejezni érzéseit, hisz ő nem volt olyan jó iskolából való, tanult fiú, mint Yeol. Mégis tökéletesen sikerül a maga egyszerű módján társa tudtára adnia, hogy hálás, amiért Chanyeol megtartotta ígéretét, és végig mellette volt a nehéz percekben, sőt, mi több, még a felnőtteknek se szólt.

- Legyünk barátok – mondta halkan mosolyogva Hunnie, mikor kibontakoztak az ölelésből.

- Rendben – válaszolta Chanyeol nevetve, és megborzolta Sehun kócos fürtjeit.

Ez volt a második alkalom, hogy Oh Sehun megszökött előlem, hála Park Chanyeolnak. A tábor utolsó két hete gyorsan elrepült, ám szerencsére ezek a napok boldog gondtalansággal teltek a fiúknak. Sehun és Chanyeol elválaszthatatlan barátokká váltak ezen a nyáron, ám az idő nem kímélte őket, s egyre közeledett a búcsú pillanata.

- Tessék! – nyújtotta oda mobilját Yeol barátjának, mielőtt beült volna a limuzinba, amit szülei küldtek érte.

- Miért adod ezt ide? – kérdezte meglepetten Sehun, akinek szíve egyre nehezebb lett a gondolatra, hogy vissza kell térnie nagyszülei házába, s régi sivár - és főként Chanyeoltól távoli – életébe.

- Neked adom. Tudom a számát, majd hívlak, és ezen tartjuk a kapcsolatot - terült szét Yeol arcán a Sehun számára oly megnyugtató mosoly. Hunnie gyermeki arca azonnal felderült. Nem azért volt ilyen boldog, mert kapott egy telefont, hanem azért, mert tudta, hogy most már tényleg barátok maradnak. Szavak nélkül, ám minden szónál többet mondó pillantásokkal búcsúzott a két fiú ezen a nyáron.

Chanyeol beült a kocsiba, ami azonnal elhajtott a táborból, Sehun pedig felszállt a buszra, ami egyenesen hazáig gurította. Az út alatt egy pillanatra sem tette le a telefont. Nem hívott senkit, nem nyomkodta, csupán nézte, s várta a percet, mikor végre megcsörren…