6. fejezet
- Nem jó, még mindig nagyon kék – zsörtölődött magában Sehun
a verőfényes napsütésben fürdő tágas konyhában. A fiú épp egy halványkék és egy
fekete marcipán összegyúrásával igyekezett kikeverni az ideális árnyalatot,
melynek segítségével megalkothatja a tökéletes elefánt-színű masszát, s vele a
csodás állatot élethűen utánzó apró szobrot.
Hunnie ujjai szinte már összeragadtak az édességtől, de ő kitartóan
fáradozott műve elkészítésével. Szemében elszántság tükröződött, ajkai apró
mosolyra húzódtak, ám nyelvét szája szélén pihentette, mintha csak ott
felejtette volna a nagy koncentrálásban.
A néhány centis figura, ha elkészül, Chanyeol születésnapi
tortáján fog díszelegni öt társával együtt, kik már a krémes csoda tetején
várakoztak. A süteményt is saját kezűleg készítette Sehun időt s energiát nem
sajnálva, csak hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen szerelme
köszöntésekor.
A barna, könnyű piskótára vastag réteg túrós-vaníliapuding simult,
melybe belesüppedtek a krémre szórt zamatos eperdarabkák. A gyümölcsökre egy
vékony piskóta borult, takaróként fedve el a tölteléket, s annak ízletes
kincseit. A tetejére újabb adag vaníliás bevonat került, melyre az apróra
vágott eprek s egy vékony rétegnyi gyümölcszselé terült.
A torta közepén két gyertya helyezkedett el, az egyik egy
hármast, a másik egy nullást formázott, s körülöttük hat, illetve ekkor még
csak öt kis marcipánszobor helyezkedett el, melyek megalkotásával a fiú órák
óta vacakolt.
A figurák mindegyike egy-egy kettejük számára jelentőséggel
bíró esethez kötődött, s Sehun nagyon bízott abban, hogy Yeol rá fog majd
ismerni ezekre a szobrocskákra, s eszébe idézik majd a kedves történeteket.
Megvallom őszintén, én magam az ilyesmiben nem jeleskedem,
így rögtön az első marcipán megfejtése nagy fejtöréseket okozott számomra.
Hosszan tanulmányoztam a fehér s fekete négyszögek szabályos váltakozását,
mikor végre rájöttem, hogy a marcipán zongorabillentyűket formált, rögtön
eszembe is jutott a nap, ami az édességhez kötődött.
A zongora hangja lágy dallamfoszlányok formájában
töltötte be a hatalmas ház nappaliját. A falak s a szobában található keményfa
bútorok finoman verték vissza a folyamatosan ismétlődő dal akkordjait. Chanyeol
gondolataiba merülve játszotta el a darabot újra és újra, s észre sem vette,
hogy egyre csak ismétli ugyanazt. Ujjai maguktól mozogtak, szinte oda sem
figyelve arra, hogy mikor melyiket mozdítsa meg.
A fiú szülei házába költözésük okozta felhőtlen
boldogsága hamar elmúlt, s helyére idővel fokozatosan szívét mardosó önutálat
és megvetés furakodott. Nem tudta elfogadni azt a tényt, hogy lába állapota nem
javult. Még mindig ugyanúgy bicegett, mint a műtéteket követően a kórházban,
majdnem egy évvel ezt megelőzően. Kitartó tornáztatással és gyógyszeres
kezeléssel némi kis javulást ígértek az orvosok, de sosem lesz már olyan, mint
régen. S ez volt az a dolog, amit Chanyeol nem volt hajlandó elfogadni. Számára
így az élet értéktelen és élvezhetetlen volt.
Sehun határozottan lépett be a terembe, s noha
léptei hangos visszhangot vertek a tágas szobában, barátja mégsem vette észre
közeledését. Leült a zongoraszékre Yeol mellé, s figyelte annak mélabús
játékát. Mindig elvarázsolta őt, ahogy hosszú ujjai légies mozdulataival
különböző dallamokat csalt ki a lenyűgöző hangszerből. Sok vidám dalt alkotott
meg Chanyeol az évek során, azonban az utóbbi hetekben csakis melankolikus nóták
csendültek fel ebben a teremben.
- Mi a baj? - kérdezte halkan párjától Sehun,
ugyanis pontosan tudta, hogy kedvesét nyomasztja valami. Jellegzetes, csillogó
tekintete helyett szeméből most csak keserűség, fájdalom és megvetés sugárzott.
- Semmi - válaszolta egykedvűen az idősebb.
- Mit mondott az orvos? - Yeol ujjai hirtelen
megálltak, egy feszült pillanatra abbahagyva a játékot. Néma csend állt be,
csupán az utolsó lejátszott hangok ringtak körbe unottan a teremben. Pár
percnyi némaság után Hunnie újra feltette a kérdést.
- Channie, mit mondott az orvos?
A fiú hirtelen beletenyerelt két kezével a
zongora billentyűibe frusztráló disszonanciába taszítva eddigi harmonikus
játékát.
- Ha ennyire érdekel, azt mondta, nem fog javulni
a lábam. Örök életemre egy nyomorult sánta maradok - ordított párja arcába
ingerülten, s szemei fátyolosak lettek az elfojtott könnyektől.
Sehunt igazán sosem aggasztotta barátja állapota,
hisz nem voltak fájdalmai, csupán bicegett egy kicsit, ami őt egyáltalán nem
zavarta. Nem is értette igazán, kedvese miért foglalkozik ennyit ezzel a
dologgal, mégis együttérzésből végig asszisztálta a fiú önsajnálatát. De úgy
döntött eddig, és ne tovább!
- Channie, hidd el, őszintén sajnálom. Látom,
mennyire nehéz ez neked, de túl kell ezen lépned, érted? Igen, egy kicsit
sántítasz, és? Mi van akkor? A lényeg, hogy visszakaptalak, élsz és hála
istennek nincsenek fájdalmaid. Ne légy hálátlan! Próbálj örülni annak, ami
megadatott, és ne amiatt keseregj, amit elvett az élet tőled. – Sehun hangja határozott
volt és erős; tudta, hogy ki kell rángatnia szerelmét a depresszióból.
- Chhh… Könnyű ezt mondani, de senki nem akar egy
nyomorékkal együtt lenni, mások előtt együtt mutatkozni. Ki kívánna egy sérült
embert?
Sehun arca felderült, s végre megértette, miért
nem történt köztük semmi azóta, hogy beköltöztek a Park házba. Gyors
mozdulatokkal csukta le a zongora billentyűit védő tokot, s könnyed mozdulattal
párja ölébe csúszott. Szemből átkarolta társa nyakát, s mosolyogva fürkészte a
fiú ében tekintetét.
- Ha érdekel, én mindennél jobban kívánom ezt a
sérült embert – használta tudatosan az imént Yeol szájából elhangzott szavakat,
majd csípőjével lassan körözni kezdett.
Az volt az első közös éjszakájuk a nagy házban,
amit igazán egy párként töltöttek el, s azt az éjszakát követően Yeolban többé
nem merült fel az az ostobaság, hogy kedvese nem kívánja őt sérülése miatt.
Sehun időközben sikeresen kikeverte a marcipánmassza ideális
árnyalatát, s most apró kukacokat kezdett gyúrni, hogy megalkothassa az utolsó
szobrot is. Én közben a következő figurát kezdtem figyelni, ami egy
aranyképkerettel rendelkező festményt ábrázolt. Rögtön elmosolyodtam, hisz
ezúttal gyorsan sikerült rájönnöm, hogy mire utalhat a marcipán kép.
Sehun némán ácsorgott a hatalmas intarziás
ruhásszekrény előtt, s próbálta kitalálni, melyik öltönye lenne a
legmegfelelőbb az alkalomra. Régóta várta ezt a napot, s most hogy végre eljött
a meseszerűen képtelen esemény, maga sem tudta miért, de aggódni kezdett.
Gondolatban próbálta végigvenni az este forgatókönyvét, s felkészülni minden
eshetőségre.
- Mi lesz, ha el sem jönnek? – fakadt ki
félhangosan dünnyögve, s tovább lapozgatta a gardróbban katonás rendben függő
öltönyöket. Egy fényes feketét, és két szürke kockásat azonnal átlapozott, s
tekintete most egy halszálka csíkos Hugo Boss öltönyön időzött el.
Kezébe vette a puha anyagot, mely lágyan
csusszant ki ujjai közül. Szerette ezt az öltönyt, de félt, hogy a kritikusok
szóvá tennék márkás megjelenését, s esetleg rosszindulatú megjegyzéseket generálna
csak vele.
- Kész vagy? Indulhatunk? – lépett Chanyeol a
szobába egy kifogástalan fekete öltönyben, melyhez fehér inget és egy fekete
anyagában kockás nyakkendőt viselt.
- Még el sem kezdtél készülődni? Mindjárt itt van
a taxi. Mire vársz még?
- Mi van, ha nem jön el senki? – bukott ki a
fiúból aggodalma.
- Ugyan kicsim. Ez az első önálló kiállításod;
természetes, hogy izgulsz, de hidd el, nincs rá semmi okod. Két képedet már a
kiállítás előtt lefoglalózták, s mire az este véget ér, meglátod, mindet
elkapkodják majd. Tehetséges vagy baby, és ezt ők is meglátják, amint
megpillantják a műveidet – ölelte magához szerelmét Chanyeol.
- Komolyan így gondolod? – fürkészte Yeol mindig
szikrázó pillantásait a fiatalabb.
- Igen, komolyan így gondolom! – válaszolta
határozottan, s örömmel figyelte, ahogy párja sietve felvesz egy sötétkék
öltönyt, amit már előző nap kikészített.
Ez volt Sehun első kiállítása, ami hatalmas
sikerrel zárult. Csupán egyetlen kép maradt meg, amit a fiú egy érdeklődőnek
sem adott volna oda. Nem volt képes megválni tőle, a képtől, melyet Chanyeolról
készített még távolléte alatt. Ez a rajz átkerült az új galériába is, melyet
időközben megnyitottak, s mely Hunnie nevét viselte, s többnyire az ő
folyamatosan elkészülő műveit lehetett megtekinteni benne. A kép Chanyeolról
azóta is ott pihen a galéria egy kiemelt helyén, a fiú legnagyobb büszkeségére.
Sehun kénytelen volt megszakítani a marcipánszobor
előkészületeit, ugyanis csöngettek, s az ajtóhoz sietve vette át a
szállítmányt, ami főleg alkoholos italokat tartalmazott, s melyeket azért
rendelt házhoz, mert állapota már nem engedte meg, hogy nehéz dolgokat
cipeljen, s párjának is megígérte, hogy nem fog semmi megterhelőt csinálni.
Gyorsan kifizette a szállítót, aki a megpakolt rekeszt egyenesen a konyhába
vitte, s otthagyva távozott is a házból.
Én ez idő alatt gondosan tanulmányoztam a harmadik figurát,
ami egy apró barna kiskutyát formált, rózsaszín masnival a nyakában. Nem volt
nehéz feladvány, de a szobor aprólékos kidolgozottsága ámulatba ejtett. A fiú
valóban nagyon tehetséges, úgy tűnik, nem csak a rajzolás és a festészet terén,
de a szobrászatban is.
A tágas nappali most üresen állt, visszaverve
apró virágmintás fehér falaival a hely legapróbb neszeit is. Az asztalon
ízletes ételek érintetlenül sorakoztak, mint egy elkárhoztatásra ítéltetve, s
megannyi különböző üvegben alkoholos italok pihentek a széles kínálótálcákon.
Hatalmas buli kellékei lettek volna ezek, de ezen
a napon, 2018.április 12-én nem minden úgy alakult, ahogy azt Park Chanyeol
tervezte. Ám én ezen a napon annál közelebb érezhettem magam a gyönyörű
ifjúhoz, akire évek óta sóvárogva figyeltem.
A nappali boltíves bejáratában színes betűkkel
szedett felirat köszöntötte volna Oh Sehunt, huszonötödik születésnapja
alkalmából. A teremben még halk zene lengedezett, valaki oly sietve távozott,
hogy megfeledkezett a lejátszó kikapcsolásáról.
A helyiségben alig hallható totyogás neszei
terjedtek, mely néha megszűnt, majd idővel újra betöltötte a teret. Egy apró,
csokoládé barna spániel, rózsaszín masnival a nyakában járkált a parkettán,
apró mancsaival kitapasztalva a padló csúszós felületét. Időnként kicsúsztak
alóla lábai, s elterült, mint egy béka, vagy épp szőrös fenekére huppanva
fogadta a trükkös talaj közeledését.
A kutyus születésnapi ajándék lesz Hunnienak, de
a két órával ezelőtti vidám buli képe egyetlen telefonhívással elhalványult. A
vendégek dolguk végezetlenül mentek haza, így most a kis jövevény kénytelen
volt egyedül elfoglalni magát a kihalt házban.
Az állatka végül visszatért kis kosarába, és el
is aludt, s csak éjfélkor ébredt meg újra, mikor a falióra tizenkettőt ütött. A
bejárati ajtó zárjában kulcs fordult, majd feltárult, s lassan a két fiú
sziluettje rajzolódott ki a sötétben.
- Jól vagyok! Nem kell cipelned tovább! –
ellenkezett a szülinapos, akinek kézfején ragtapasz jelezte, hogy nem rég még
infúziót kapott.
- Hunnie, ez nem játék! Pihenned kell! Meg is
halhattál volna!
- Igen, de nem haltam meg, úgyhogy ne reagáld
ennyire túl a dolgot.
- Menjünk fel, le kell feküdnöd – hagyta
figyelmen kívül Yeol a nappaliban szervezett meglepetés buli elől maradt
kellékeit.
Sehun lassan a hálószobai nagy franciaágyban
találta magát, s gyorsan pizsamájába bújva jelezte együttműködését párjának.
- Ijesztő volt ez a nap – ölelte magához az
ágyban ültében hátradőlve az idősebb.
- Sajnálom, hogy tönkretettem a meglepetést –
suttogta Sehun, s hangjában bűntudat csengett.
- Ne butáskodj már, nem te tehetsz róla, hogy
rosszul lettél.
Ez az eset Sehun születéskori tüdő-rendellenességével
kapcsolható össze. Sajnos a tudomány jelenlegi állása szerint még nem
képesek ezt gyógyítani, így csak annyit tehettek, hogy néhány órás gyógyszeres
kezeléssel próbálták helyreállítani a fiú normális légzését, ami szerencsére
nagyjából tökéletesen sikerült is egyelőre. Én ugyan egy nagyon apró
csalódottságot éreztem, mégis bevallom férfiasan, hogy boldogan figyeltem,
amikor a két fiú egymás karjaiban sírt a kórházban, mikor Sehun végre magához
tért. Megható pillanatok voltak ezek, majd nem sokkal azután saját felelősségre
elhagyták a kórházat.
- Mi lesz, ha legközelebb olyankor történik ez,
mikor egyedül vagyok?- kérdezte kis félelemmel hangjában Hunnie.
- Ne is gondolj ilyesmire. Én ott leszek veled. –
Sehun arcán kedves mosoly terült szét, jól esett neki, hogy párja ennyire
aggódik érte. Szorosan bújt kedveséhez, és mélyen magába szívta a fiú ismerős,
megnyugvást hozó illatát.
Ekkor gyors léptek apró neszei közeledtek, s halk
puffanással landolt az esetlen kis állat az ágyon, majd egyenesen Sehun ölébe
mászott. Érdeklődve szaglászta a fiút, majd barátságosan képen nyalta újdonsült
gazdáját.
- Hát te ki vagy?- ragyogott fel arca, mikor
megpillantotta a kiskutyát.
- Jaj de hülye vagyok, meg is feledkeztem róla.
Hát, boldog szülinapot kincsem! – csókolta meg párját gyengéden a kimerült fiú.
A kutyust végül a fiú Hope-nak keresztelte, s
remélte, hogy sokáig gondoskodhat majd róla.
Sehun gondosan elpakolta az italokat, s még néhány dolgot,
amit a futár hozott, majd újra belevetette magát az édesség megformázásába. Az
állat törzse már nagyjából megvolt, most a fejével ügyeskedett, hogy ne egy
nagy orrú egérre emlékeztessen. A következő szobrot tanulmányozva lassan
ráismertem a formára. Egy csokornyakkendő volt.
- Már megint hol
lehet ilyen sokáig? – töprengett hangosan Sehun, miközben kiskutyájának
panaszkodott folyamatosan. Hope már egy éve náluk volt, s azóta sokat nőtt, s
kezdte megszokni gazdái furcsa viselkedését is. A nap minden percében Hunnieval
volt, s egyszer már meg is mentette az életét, mikor a fiú rosszul lett a kis
állat addig csaholt, míg másik gazdája oda nem ment megnézni, hogy miért ugat.
S észrevette, hogy kedvese eszméletét vesztve fekszik a padlón.
- Az utóbbi időben rengeteget „dolgozik”, mit
gondolsz Hope, van valakije? Megcsal ugye?
A kiskutya csak lesújtó tekintettel nézett
gazdájára. Ha tudott volna beszélni valószínűleg azt mondta volna, hogy „Ne
viccelődj már, ő megcsalni? Még a lábnyomodat is imádja, hülye vagy ember.” De
ezen képességének hiányában csak fejcsóválva figyelte, ahogy a fiú fel-alá
járkál a hálószobában.
- Azt mondod, lepjem meg és bolondítsam újra
magamba?
Az állat értetlenül forgolódott, s tekintetéből
kiolvasható volt, hogy „Én ugyan nem mondtam ilyet. Azt hiszem a gazdám
megbolondult”, s fáradt, de igen elnéző pillantásokkal hagyta magára a fiút.
Mikor pár órával később Yeol munkától megfáradva
hazaért, kedvesét a hálószobában találta, ahol egy szál csokornyakkendőben
feküdt az ágyon. A fiúk pillantása találkozott, s azonnal elmosolyodtak.
Yeol szó nélkül közeledett az ágyhoz, s ütemesen
szabadult meg alkalmatlankodó ruhadarabjaitól. Pillanatokon belül meztelenül
találta magát kedvese alatt, aki forró csókokkal, s szenvedéllyel terhes
érintésekkel hozta tűzbe. A háló hamarosan a fiúk vad nyögéseitől lett visszhangos,
s a túlfűtött aktus egészen az éjszakába nyúlt.
Mikor végül elnémult a ház Hope felmerészkedett
az emeletre, s míg gazdái aludtak, ő az ágy mellett a padlón heverő
csokornyakkendő szétrágásával kezdett foglalatoskodni.
Megint csengettek így Sehun újra kénytelen volt kezet mosni,
s az ajtóhoz sietni. Az étteremből érkezett meg a futár, aki a vacsorát hozta.
A fiú gondosan leellenőrizte, hogy minden megvan-e, amit rendelt, majd
kifizette a számlát, s gyorsan visszatért eredeti elfoglaltságához, ugyanis kezdett
kifutni az időből.
A következő, s egyben utolsó teljesen elkészült figurát
könnyen fel lehetett ismerni; jól emlékszem arra a napra, ami hozzá köthető.
Chanyeol már mindent eltervezett; bekészítette az
üdítőket, s Sehun kedvenc sörét is a tv előtt pihenő antik hatású dohányzó
asztalra. Tálkákba öntötte kedvese kedvenc ropogtatni valóit, sőt még a
cukrászdába is elugrott, s vitt haza abból a tortából, amiért Hunnie rajongott.
Vacsorát pedig a kedvenc kínai éttermükből rendelt, amire azonban még várni
kellett egy kicsit. A lejátszóba bekészítette a fiú kedvenc filmjét is, így
minden készen állt egy tökéletes estéhez.
Már csak Sehun hiányzott, aki sajnos az utóbbi
hónapokban többször is rosszul lett, ezért kötelező ágynyugalmat rendelt el
neki az orvosa, amit Chanyeol szigorúan be is tartatott vele, Hunnie legnagyobb
bánatára. Ő sosem volt az az egy helyben fekvő típus, így ez a kényszerpihenő
meglehetős depresszióba sodorta a fiút.
Az idősebb karjaiban szállítva vitte le a
nappaliba párját. Sehun ezen a napon is rosszkedvű volt betegsége súlyosbodása
miatt. Tudta ugyan, hogy rosszulléte csak átmeneti, s hogy idővel megint jobban
lesz, de ezeken a napokon semmi nem tudott mosolyt csalni arcára.
Unottan tűrte, hogy barátja hurcibálja, s
kedvenc filmjének felcsendülő ismerős zenéje, de még az illatozó habos
gesztenye torta sem tudta jobb kedvre deríteni.
- Ugyan kicsim, hamarosan jobban leszel és
felkelhetsz. Festhetsz, vagy futhatsz, ami csak jól esik. Tudod, hogy legutóbb
is csak pár napig tartott az egész.
- Tudom, de mindig egyre lassabban múlik el.
Gyűlölöm ezt az egészet...- mérgelődött a fiatalabb, s ölébe vett egy nagy tál
nasit, a kedvenc márkájából.
- Rendeltem kínait. A kedvenc nudlidat - tette
hozzá reménykedve az idősebb, de ezúttal is elmaradt a remélt mosoly. Chanyeol
kezdett komolyan aggódni az este kimenetele miatt.
- Oké - hangzott fel pillanatnyi szünet után a
közönyös válasz.
- Jó ez a film, ugye? - próbálkozott tovább
kitartóan igyekezve felvidítani kedvesét Channie.
- Ja...
Ez volt az utolsó szó abban az órában, amit Sehun
kiejtett. Párja hiába próbálta beszéltetni, nem reagált, sőt érintései elől is
elhúzódott. Ám ekkor a feszült csendet a kapucsengő hangja törte meg.
- Áh, megérkezett a kínai kaja - ugrott fel Yeol
izgatottan a kanapéról, s bicegős járásával az ajtóhoz igyekezett, majd gyorsan
vissza is tért egy zacskónyi vacsora társaságában.
- Isteni illata van! - próbálta lelkesíteni a
másikat, de nem járt sikerrel.
- Láss neki! - nógatta barátját miután Sehun
percek elteltével sem nyúlt az imádott ételhez, amit máskor az ajtótól a
kanapéig tartó úton képes volt félig befalni.
- Miért nem hagysz végre békén? - fakadt ki a
fiatalabb ingerülten.
- Azért, mert nem fogom hagyni, hogy a depresszió
maga alá teperjen teljesen. Te sem hagytál magamra, és én sem foglak! Túl
leszünk ezen is, hidd el kicsim! - simogatta meg kedvese arcát türelmesen.
Hunnie egy kicsit megenyhült a hallottaktól; jól eső érzés járta át amiatt,
hogy van valaki, aki mindig mellette áll, akármi is történjen.
Sehun végül elfogyasztotta a vacsoráját, s teli
pocakját simogatva nézte a filmet tovább. Hagyta, hogy Yeol közben talpát
masszírozza, majd gondolt egyet, s egyszer csak felült és a zacskóhoz nyúlt,
amiben a vacsorát hozták, majd pillanatnyi habozás után elvette az egyik
szerencsesütit.
- Ne, az az enyém! - kapta ki a kezéből az
idősebb a kiválasztott édességet.
- Már miért lenne az a tied? - lepődött meg
teljesen Sehun a hallottakon.
- Mert lestoppoltam...- mosolyodott el saját
idióta válaszán Yeol.
- Szép, szóval már itt tartunk, hogy a sütiket is
lestoppoljuk? - nevetett fel gúnyosan a fiatalabb, majd elvette a másik sütit.
Az apró ostyát rutinosan törte ketté, s ekkor
tenyerébe egy ezüstszínű karikagyűrű huppant. Pillanatnyi ideig értetlenül
figyelte a kezében diszkréten csillogó ékszert, majd leesett neki a dolog, s a
hetek óta hiányolt mosoly végre látványosan terült szét arcán. Felpattant, s
Chanyeol ölébe mászott, átkarolta nyakát és vállára hajtotta fejét. A fiúnak
halkan potyogtak könnyei, de közben levakarhatatlan mosoly ült arcán.
- Nos, igent mondasz? - kérdezte Yeol boldogan.
- Természetesen - hebegte Hunnie, majd párja felé
nyújtotta kezét, hogy az könnyen fel tudja húzni a gyűrűt ujjára.
- Szeretlek, mindennél jobban. Akármi is
történjen - simogatta Sehun könnyáztatta arcát Yeol. - Elmondhatatlanul boldog
vagyok melletted, s ígérem, minden nap azon leszek, hogy téged is azzá tegyelek
- folytatta, majd egy szenvedélyes csókban forrottak össze.
Fél évvel ezt követően a két fiú egybekelt. Nem
csináltak nagy ügyet a dologból, nem akarták, hogy rossz szemmel nézzenek
rájuk, csupán csak hivatalosan is ki akarták mondani esküjüket arról, hogy
örökké együtt akarnak lenni szerelemben, boldogságban.
Végre elkészült Hunnie az utolsó szobrocskával is, ami
ezúttal már élethűen utánozta azt a kajla fülű elefántot, amit a fiúk Afrikában
láttak nászútjuk során. Felkerült ez a dísz is a tortára, s végül a Boldog
Születésnapot felirat is elfoglalta helyét a mestermű közepén, a gyertyák
előtt.
Az este csodálatos meghittségben telt, csupán ők ketten, s
Chanyeol szülei voltak jelen, no meg persze Hope, aki már elmaradhatatlan
részét képezte a kis családnak. Mindenkinek nagyon ízlett a vacsora, s Sehun
büszkén figyelte, csillogó szemekkel párját, amint az felvágta a tortát.
Mikor kettesben maradtak felelevenítették a történeteket,
melyeket a gondosan elkészített marcipánfigurák jelképeztek. Yeol nagy
szerencséjére mindet felismerte, s jót mulattak az eseteken.
- Köszönöm a csodálatos estét! – ölelte magához az ágyban
Channie szerelmét, mikor a hosszú nap után végre nyugovóra tértek.
- El se tudom képzelni, mi lenne velem nélküled – halkult el,
de nem is akart sokáig ezzel a gondterhes témával foglalkozni, inkább szorosan
ölelve kedvesét hagyta, hogy elnyomja őt az álom. Hunnie nehéz szívvel ölelte
párját még akkor is, mikor az már elszundított, végül egy órával később nagy
nehezen ő is elaludt.
Sziaa.~
VálaszTörlésIsmét nagyon vártam már a részt, és mikor kiraktad, kicsit megijedtem, hogy nem fogom tudni még ma elolvasni, és akkor egy hetet minimum csúsztam volna... De sikerült mindent elintéznem, és így itt is vagyok...;-;
Őszintén kijelenthetem, hogy az előző fejezetet ez igen magasan veri, egy újabb rész, amiről alig tudok értelmes mondandót összefoglalni. Az emlékek nagyon jól ki lettek találva, és egyszerűen imádom, ahogy fogalmazol és ez esetben is leírtál mindent. Tökéletesen el tudtam képzelni mindegyiket, és hát a hálószobai jelenet, ahol Sehunon csak egy nyakkendő volt...;; És az a kutyi... elolvadtam..*~* Bár ebben is megvolt a komor hangvétel sajátos formája, mely a betegeskedésekben bukkant fel, de magában nagyon aranyos fejezet lett. Az eljegyzés tetszett a legjobban, olyan nagyon egyedi megoldás volt, főleg, hogy Hunnie depressziós volt.
Lényegében tényleg nagyon-nagyon tetszett ez a fejezet is, és remélem a következőre nem kell majd ilyen sokat várni..;;; Itt-ott találni benne hibákat, de azok is csak meglógó betűk formájában tűnnek fel.:)
Köszönöm, hogy olvashattam! Nagyon várom a következő fejezetet!
Sumire
Szia:)
TörlésNagyon örülök, hogy sikerült mégis elolvasnod most, és külön köszönet, hogy írtál is!
Örömmel olvastam, hogy szerinted jobb lett ez a fejezet, ezt minig jó olvasni, mert mindenképp a fejlődésre hajtok.:) Köszönöm az észrevételt, egy két helyet már találtam, ahol lemaradt egy-egy betű, de biztos van még benne, igyekszem minél többször még átolvasni, hátha meglelem őket :)
Nagyon köszönöm a kedves szavakat és a türelmet! :)
Xiumaru
Szia! :3
VálaszTörlésNagyon-nagyon tetszett ez a fejezet (is), megérte várni rá. :D
Olyan kis aranyos volt ez a marcipánfigurás-visszaemlékezős dolog, mégis a kellemes, boldog emlékekbe becsúszott egy-két szomorkás rész is. Tökéletesen egyensúlyoztál a kétféle érzés között, és habár tudod, hogy nem bírja a kis lelkem a szomorú dolgokat, élveztem minden egyes mondat olvasását. :D
Ismét gyönyörűen és igényesen fogalmaztál, Sehunt pedig egyre jobban megszetetteted velem. :3
Oh, és a szerencsesüti... Szinte előre sejtettem, hogy valami sunyiság van a dologban, mikor Yeol nem hagyta, hogy elvegye az övét. Nagyon ötletes volt és iszonyat cuki lett. *-*
Várom a következő fejezezet. :D
Szia!
TörlésÖrülök, hogy úgy gondolod megérte várni, ezt igazán jó vopt olvasni. Sokat gondolkoztam, hogy lineáris vezetésű legyen, vagy visszaemlékezések, vagy esetleg csak az egyik storyt vegyem ki és azt hosszabban kifejtve írjam meg a fejezetet. Illetve a visszaemlékezésnek is több módját végigrágtam, végül maradt a tortás dolog.:) örülök, hogy tetszettek a marcipánok!:)
Sehun nekem is sokszor kettős érzéseket vált ki, de talán a végére megszeretjük:)
Igen Yeol kicsit feltűnő volt a szerencsesütivel de hát ez van.:)
Köszönöm, hogy elolvastad és írtál!:)
Xiumaru
Elolvastam mind a 6 részt, és azt kell mondjam, hogy SZUPER JÓ LETT.Ahogyan leírtad a történetet, megjelent az olvasó szeme elött az egész történet.Nekem nagyon tetszet.Várom a következő részt.Jelölést kérhetek?
VálaszTörlésSzia
TörlésÖrülök, hogy tetszett neked és köszönöm, hogy írtál! Reményeim szerint már most is megjelöltelek, de továbbra is megjelöllek! Köszönöm még egyszer, hogy írtál!
Xiumaru
Csatlakozom az előttem szólókhoz: Csodálatosak és élethűek voltak a visszaemlékezés jelenetei, és nagyon szépen, fokozatosan szőtted bele az életükbe a betegséget, a gyengeséget, a depressziót, ami mind előrevetíti a végkifejletet. Látszik, hogy alaposan átgondoltál minden apró részletet, és megtalátad az egyensúlyt a humor, a fájdalom és a hétköznapi történések élethű leírása között. :-)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy ezt a részt is olvashattam, és várom a folytatást. <3
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy neked is tetszett, igyekeztem nem túl nyomasztóra írni, de azért szerettem volna, ha "tartunk valami felé". Köszönöm szépen, hogy elolvastad és hogy írtál! :)
Xiumaru
Szia!
VálaszTörlésEl sem tudom mondani, hogy mennyire imádom ezt a történetet, a fogalmazást, egyszerűen mindent. :-) Kellemes volt olvasni azokról a kedves kis epizódokról, amik már megtörténtek a fiúk életében. ^^ Viszont továbbra is aggaszt, hogy mi lesz a fici vége, főleg, amiket olvastam Sehun betegségéről nagyon megrémített. =-0 Mivel ez az egyetlen ChanHun fic, amit olvastam eddig, nem akartam volna úgy a végére jutni, hogy valaki meghal, de lehet az lesz. Minden esetre még nem temetek senkit. Akárhogy is lesz nagyon szeretem ezt a fictiont. :-D
Várom a következő részt.
Ditta <3
Szia!^^
TörlésMost mosolygok, mint egy bolond, kész szerencse, hogy nem látod... :) Nagyon jól estek kedves szavaid!! De tényleg! Lehet sablonosan hangzik, de igazán örülök, ha valakinek tényleg tetszik, amit írok, és egy kis örömet tudok okozni akár egy-egy új fejezettel.<3
Ha a prológust olvastad azt gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy valóban nem a hagyományosan értelmezett happy end lesz a történet vége, de igyekszem nem letargiába taszítani senkit! :)
Bevallom azért tart egyre tovább megírni egy-egy fejezetet, mert mindig igyekszem kicsit jobbra írni, mint az előzőeket, és ez néha időigényes, mivel még nem vagyok túl tapasztalt.
Nem szaporítom tovább a szót, csak ismételten köszönöm, hogy szakítottál időt, hogy elolvasd, és hogy írj!
Xiumaru^^