5.rész

5. fejezet

Az éjszaka homályában a kis földszintes épület szinte elveszett a házak között, melyek tömött sorokat alkotva terpeszkedtek a széles utca két oldalán. A néma sötétséget, mely a környékre borult ezen a késői órán, csupán Oh Sehun lakásának ablakán kiszűrődő halovány fénysugár törte meg.

Az apró fényforrás egy gyertya volt, ami barátságosan világította meg a kis konyhát, melynek napsárga falai felerősítették a gyenge lángok adta derengést. Az elmosogatott edények rendezetten álltak a szárítón, s róluk időnként apró vízcseppek hullottak a konyhapultra. A falon szépen sorakoztak a fülüknél felaggatott pöttyös bögrék, melyeket Sehun hosszú évek gyűjtőmunkájával szerzett meg, s nagyon vigyázott is rájuk, főként mivel nem egyet Chanyeoltól kapott. A helyiségben egy kerek fenyőből készült étkezőasztal is állt, melyen színes kockákkal díszített vidám terítő pihent, s körülötte négy hasonló mintájú párnával ellátott szék álldogált.

Az apró láng meg-megingott a fiú sóhajaitól, miközben halovány félkörbe vonta a könnyező fiú arcát. Oh Sehun az elmúlt időszakban sokat öregedett; vonásai elmélyültek, tekintete megtört és szomorúságot sugárzott. A régi életvidám fiú ezen az estén csupán múló emlék volt már.

A konyha falán lógó naptáron ehhez a naphoz (2016. november 26.) a háromszázhatvanhármas szám volt piros filccel beírva, ugyanis majdnem egy éve volt már annak, hogy utoljára hallottak Chanyeolról. Hunnie ezen az estén is ugyanazt csinálta, mint az elmúlt majdnem teljes egy évben minden éjszaka. Lakásának konyhájában virrasztott, s imádkozott, hogy újra láthassa barátját. „Vajon él még? Az nem lehet, hogy többé ne láthassam őt…” – merült el kétségbeesetten az agyában zúgó gyászos gondolatokban.

Sehun hirtelen megrezzent, mert a háló felől halk nesz szűrődött ki. „Jaj ne! Ugye nem ébredt fel!?” – kapta rémült tekintetét a hang irányába; s teste önkéntelenül is védekező pózba rándult. Pupillái kitágultak, s feszülten figyelte, követi-e újabb zaj az előzőt. Gyomra bukfencet vetett izgalmában, jéghideg ujjai megremegtek, s azt kívánta bárcsak Yeol sétálna be a konyhába.

Choi Jaeteuk a húszas éveiben járó, határozott fiatalember volt. Sehun fél évvel ezt megelőzően ismerte meg, s mivel a fiú gyenge és kiszolgáltatott volt lelkileg, úgy érezte, jót tenne neki, ha egy határozott, erős férfi lenne mellette, aki támogatja őt a nehéz időszakban, amit barátja eltűnése miatt élt át. És ez így is történt, Jaeteuk Sehun mellett volt, mikor sorra kapta az elkeserítő híreket és akkor is, mikor már egyáltalán nem érkeztek jelzéseket Chanyeol holléte felől.

Gyászos hónapok voltak ezek, Yeol szülei képtelenek voltak elviselni fiúk halálának lehetőségét, de nem tudtak tovább élni abban a házban sem, ahol minden őrá emlékeztette őket. Így a Park házaspár Japánba költözött nyolc hónappal azután, hogy fiúknak nyoma veszett a fronton, s ekkor kezdett minden végképp tönkremenni Sehun életében.

Ezekben a hónapokban a fiú olyannyira magányossá vált, hogy jóformán képtelen volt meglenni új támasza, kedvese nélkül, ám a férfi pár hónap elteltével felfedte igazi lényét. Esténként egyre gyakrabban fordult elő, hogy Jaeteuk lerészegedett a tévé előtt borozgatva, s ilyenkor sűrűn erőszakoskodott Hunnieval, aki csak tűrte, mert félt, hogy őt is elveszíti, s akkor végleg magára marad.

A fiúnak minden nap egy újabb akadályt, egy következő, megpróbáltatásokkal terhes huszonnégy órát jelentett Yeol nélkül. Egyre inkább kezdte elveszíteni önmagát, s csupán Jaeteuk bábjaként tengette napjait. A helyzet egyre rosszabbra fordult, mikor párja úgy döntött, beköltözik hozzá. Sehun szinte fogolynak érezte magát saját lakásában, ugyanis odahaza mindig csak az történhetett, amit a férfi akart, s ha ellenkezett is, csak újabb pofonokra számíthatott.

A konyhában ücsörgő fiú megnyugodva sóhajtott fel, hisz az előző neszt nem követték újabbak. Sehun régen oly boldogan szikrázó szemeiben most csak kín és gyötrelem tükröződött, arca, s teste lefogyott, szinte csont és bőr volt.

- Holnap leszel huszonnégy éves… Kérlek, gyere haza, ünnepeljük meg együtt! – suttogta halkan a fiú, s újabb könnycseppek gurultak végig sápadt orcáján. Fél órával később, mikor az óra éjfélt ütött, a fiú elfújta a csonkig leégett gyertyát, mely a viasztócsa közepén árválkodott.

Sehun másnap reggel a postás biciklijének jellegzetes csengésére ébredt. Reménykedve rohant ki a ház elé, mint minden nap, hátha jött levél Chanyeoltól, de már majd egy éve semmi. Szinte csak megszokásból sietett ki, hogy valami rend legyen kilátástalan életében. Legalább ez egy biztos pont volt, hogy minden reggel hétkor felkelt, és kiszalad a postaládához megnézni érkezett-e valami. A kis piros ládában ezúttal két boríték pihent, reménykedve kapta ki őket a fiú, de vadul dobogó szíve azonnal csalódottan félrevert, mikor meglátta, hogy mindkettő csak számla.

Dühösen sétált vissza lakásába, s a konyhába érve kidobta a tegnapi gyertya csonkját, majd leakasztotta kedvenc, piros pöttyös bögréjét, melyet három évvel korábban kapott Yeoltól, s nekifogott kávét főzni. Csendben merengve kortyolgatta az ébenfekete folyadékot, s örült, hogy párja még nem tért magához. A reggelitől némiképp felébredve gyorsan elmosogatott, majd szokásos napi rutinját követve letusolt, és felöltözött a kis folyosóvégi beépített szekrény előtt. Kicsit összeszedte magát a fürdőben, hogy úgy-ahogy elfogadhatóan nézzen ki, majd egyenesen a galériába indult.

Sehun ugyanis egy kiállítóteremben dolgozott, ahol kortárs művészek képeit lehetett megtekinteni, és megvenni. Ő segített a vevőknek megismerkedni a művekkel, és felvilágosítást nyújtott a festőkről is, ha a műkedvelő vásárlókat érdekelte valami. Bár még csak pár hónapja kezdte a munkát, de máris napjai fénypontjává váltak azok a pillanatok, mikor a művészetről beszélhetett idegenekkel. Ilyenkor ugyanis nem kellett boldogságot színlelnie, mint Jaeteuk mellett, ugyanakkor gondolatai legalább egy kis időre elszakadhattak elveszett szerelméről, kinek hiánya betölthetetlen űrt hagyott lelkében.

- Jó reggelt szépségem! - köszöntötte őt mosolyogva a galéria tulajdonosa, Kim Hee-Jung asszony, aki ezen a napon egy sötétkék nadrágkosztümöt viselt, halványsárga blúzzal. Haja rendezett kontyba kötve pihent feje tetején; nyakát diszkrét, vékony aranylánc ékesítette. A középkorú hölgy volt Sehun főnöke, s egyben a kiállító teremben megtalálható művek felének megalkotója is. - Hogy aludtál drágám? - simogatta meg a fiú arcát együtt érzően.

Ugyan csak pár hónapja ismerték egymást, a nőt mégis nagyon megérintette a fiú tragikus sorsa s az újabb csapás, amivel az élet sújtotta. Fiaként tekintett Hunniera, s minden reggel legalább egy órát szánt arra, hogy kirángassa az ifjút keserű életuntságából.

- Köszönöm jól - hazudta Sehun, mert nem akarta, hogy Hee-Jung arcán megint csak sajnálatot lásson. Nem szerette a nő tekintetében tükröződő önképét; olyan gyengének és elesettnek látta magát ezekben a szemekben.

- És önnek kellemesen telt az estéje? - kérdezett vissza udvariasan.

- Köszönöm, szívem, igen... De most kivételesen rohannom kell, csak ezért szaladtam be - kapta el hatalmas vázlatkönyvét, ami a falnak támasztva pihent. - Legyen szép napod kis drágám, és adj el sok képet - kacsintott a fiúra, amivel apró mosolyt csalt ki Sehunból.

A nap kellemesen eseménytelenül telt Hunnie számára, aki így idejét egy Chanyeolról készített portré csinosítgatásával tölthette. Nem használt fényképet, emlékezetből rajzolt, s noha több, mint egy éve nem látta barátja gyönyörű vonásait, mégis pontosan fel tudta őket idézni, s így a papírról Yeol élethű mosolya ragyogott felé. Sehun önkéntelenül is elvigyorodott, mert eszébe jutott az a nap, mikor először rajzolta le barátját, azon a nyáron, mikor megismerkedtek. Akkor Yeol hebegve dicsérte meg rajztudását, pedig az a portré igencsak túlzó módon adta vissza Chanyeol jellegzetes vonásait, például az átlagosnál kicsit elállóbb füleit. Sehun felkacagott, mikor felidézte a képet, mely nagyobb eséllyel hasonlított egy kis elefántra, mint barátjára.

Mikor elkészült az utolsó simításokkal is, szép kacifántos betűkkel írta a papír tetejére, hogy "Boldog születésnapot". Mosolyogva nézte a képet percekig, majd odahajolt, és apró puszit adott a papírról rátekintő barátja ajkaira.

- Hiányzol, hyung, hol késel már?" - suttogta halkan, majd egy határozatlan mozdulattal becsukta a vázlatfüzetet.

Bár még csak hat óra volt, az utcát sötétség fedte, ami még összefüggőbbé vált, mikor a galéria fényei is kialudtak. Sehun nyakáig begombolta fekete szövetkabátját, s egy halványsárga gyapjúsálat tekert köré; vékony ujjait kesztyűbe bújtatva indult el bevásárolni, miután bezárt.

A kis bolt félúton feküdt a hazafelé vezető úton. A fiú rutinosan lépett a kis üzletbe, elmart egy kék kosarat, és szinte odapillantás nélkül emelte le a polcokról a vacsora hozzávalóit, majd beállt a sorba, és fizetett, mint minden este. Ezek a kis megszokások tartották egyensúlyban az életét, így még véletlenül sem intézte el a bevásárlást az ebédszünetben vagy reggel munkába menet. Egy jól megpakolt zacskó társaságában folytatta útját, amiben főként zöldségek, sajt és joghurt rejtőzött, no meg persze egy üveg bor Jaeteuknak.

Hazaérve azonban Sehun szokatlan dolgot tapasztalt. A kis piros postaláda kallantyúja fölfelé fordítva jelezte, hogy levele érkezett. Hirtelen annyira meglepődött, hogy percekig csak állt a hidegben és méregette az áthűlt fémdobozt, mely lehet, hogy valami olyasmit rejtett, amire immáron háromszázhatvannégy napja várt.

Lassan nyitotta ki a láda apró ajtaját, s egy köteg levelet pillantott meg. Szinte ugyanebben a pillanatban hangosan megdörrent az ég jelezve, hogy közeledik a beígért eső. A levelek egy fekete, szatén szalaggal voltak átkötve, Sehun remegő kezét a kesztyűből kibújtatva nyúlt a méretes köteg felé. Próbálta kiolvasni a borítékon álló betűket, melyek ismeretlen kézírással íródtak. „Az egyetemi kollégiumból küldték, mit akarhatnak?” – tűnődött el a fiú, mikor végre sikerült kiolvasnia a macskakaparást. Az eső lassan csöpögni kezdett, így Sehun megsürgette lépteit. A házba érve kibújt gyorsan kabátjából és cipőjéből, majd a konyhába sietett, ahol sietve ült le az ebédlőasztalhoz. Kioldotta a masnit, és feltépte a borítékot, melynek címzését már korábban elolvasta.

„ Tisztelt Oh Sehun,

Annak reményében írunk Önnek, hogy végre sikerült megfelelő címre kézbesíteni a leveleket. Sajnos új tartózkodási helyéről nem értesítette az egyetemet, így nagy nehézségek árán sikerült csak kontaktot találnunk Önhöz. Ezek a levelek az Ön régi kollégiumi szállására érkeztek...”

Sehun nem is olvasta tovább, hanem azonnal félredobva a kezében pihenő levelet a következő boríték után nyúlt. Feltépte, s sietve széthajtogatta a megviselt papírt.

„ Szia Hunnie!

Tudom, tudom, hónapok óta nem hallottál felőlem, de nem az én hibám volt. Északon vagyunk, ennél konkrétabbat nem írhatok, de könnyen lehet, hogy még így se jut ki a levél. Hírzárlat van… Mekkora hülyeség! Tegnap meghalt a barátom, akiről legutóbbi találkozásunk alkalmával meséltem neked… Szegény fiú a karjaim közt halt meg. Sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Miért hagytad, hogy katona legyek? Nem akarom látni több ember halálát…

Ne is figyelj rám… Te hogy vagy? Remélem jól, és anyáék is… Add át nekik öleléseim.

Hiányzol…

Puszil,

Chanyeol”

Sehun szemei azonnal könnybe lábadtak, ahogy elolvasta ezeket a sorokat.

 – Tudtam, hogy él! – mondta halkan, s azonnal a következő levél után kapott. Feltépte, s már olvasta is.

„ Kedves Sehun!

Már biztosan tudom, hogy előző levelemet sem kaptad meg… Egy levelet sem engednek ki… Hónapok teltek el azóta, de én azért megírom ezt, mert legalább ilyenkor olyan, mintha itt lennél és veled beszélgetnék.

Képzeld, pár napja megöltem egy embert… Még leírni is rémes. Ez még annál is szörnyűbb volt, mint mikor a barátomat láttam meghalni. Átkozom a napot, mikor katonának álltam.

Remélem, ti jól vagytok, és jól sikerültek a záróvizsgáid. Most már biztosan végzett művész vagy. Fogadd gratulációmat, ha egyáltalán megkapod valaha ezt az átkozott levelet. Hihetetlen, hogy a huszonegyedik században is képes a katonaság olyan hírzárlatra, hogy menten a második világháborúban érzem magam.

Hiányzol… Nagyon! Szeretnék most veled lenni… Nem ebben a hideg sátorban, ami még be is ázik. A régi kunyhóra emlékeztet, emlékszel még rá? Arra nyárra?

Forrón ölel barátod

Chanyeol”

A papír itt-ott nedves lett Sehun könnyeitől, melyeket mosolyogva törölgetett arcáról, közben újabb levélért nyúlt.

„ Szia Hunnie!

Ne haragudj, hogy megint nem írtam sokáig, de megsérültem. Beszedtem egy lövést, most is kórházban vagyok még.Bocsánat, ha olvashatatlan az írásom, de nehezen tudok így írni. Nem akarlak megijeszteni, de elég komoly… De hagyjuk is, biztosan rendbe jövök!

Időközben Jaeteuk lépett a házba s beköszönt Sehunnak, aki nem reagált rá, mert annyira elmerült a levelekben. A férfi ingerülten közelített a fiú felé, s ezúttal hangosabban köszönt rá, de ő újfent válaszra sem méltatta őt. Egyre csak a levelet olvasta...

Már két műtéten túl vagyok, de még nem bírok lábra állni. Lehet, hogy örökre nyomorék maradok? Hunnie… miért hagytad, hogy idejöjjek? Meg kellett volna akadályoznod, ez a te hibád… Miattad jöttem el. Nem bírtam melletted lenni, és nézni, hogy mindenféle pasikkal lógsz, akik nem is szeretnek. Miért nem értetted meg, hogy szeretlek? Bármit megtettem volna érted… Mindegy… Valószínűleg ezt a levelet se kapod meg soha. Pedig ha megkapnád, végre megértenéd, hogy

Jaeteuk kitépte Sehun kezéből a levelet gyilkos pillantások kíséretében.

- Mondom harmadszor is. Szia Sehun… Ha szólok hozzád, válaszolj nekem, értetted? – markolta meg a fiú csuklóját, és felrántotta a székről. - Mik ezek a kurva levelek? – Alkoholos lehelete megcsapta a fiú arcát.

- Add vissza! – kiabált rá Sehun életében először párjára, amitől a másik meg is lepődött, de csak még nagyobb haragra gerjedt tőle.

- Hogy merészelsz kiabálni velem te kis korcs… - pofozta fel a fiút, és a földre lökte, majd tekintetét a levélre emelte. - Csak nem írt a halott barátod? Oh ez az utolsó levél tőle, vagy mi?

- Nem tudom, még nem olvastam végig. Add vissza, kérlek… - kezdtek el potyogni Sehun könnyei egyre sűrűbben.

A férfi gúnyosan felhorkantott, majd összehajtotta a levelet. Egyenesen a fiú szemébe bámult, majd gyors mozdulatokkal apró darabokra tépte az írást. Sok kegyetlenséget elviselt már Hunnie ennek az embernek, de ilyet még soha nem érzett. Valami újra éledt benne a régi énjéből, és dühösen rontott neki a férfinak, ki fogadta ütéseit, sőt viszonozta is őket.

- Gyűlöllek te szemét… - ütlegelte párját, de az fölé kerekedett, és kemény pofonokkal viszonozta közeledését. Sehun ajkából kiserkent a vér, kezdte feladni a küzdelmet, átadta magát a keserűségnek, hogy nem tudja már meg soha Yeol utolsó szavait. Jaeteuk a konyhába ment, miután a földön hagyta a könnyező fiút. Összeszedte, s meggyújtotta az összes levelet, amit párja már elolvasott, s az utolsót is, amit még ki sem bontott. Majd kivette a szatyorból az üveg bort, s arcán elégedett vigyorral vonult a hálószobába.

Hunnie csak egy órával később bírta végre abbahagyni a sírást, s feltápászkodni a hideg padlóról. A konyhában a csapban találta az elégett levelek maradványait, de inkább csak hamu volt, semmi olvasható darab nem maradt belőlük. Ajka kezdett feldagadni, így a hűtőből kivette a jég akut, ami már be volt készítve, hisz nem ez volt az első alkalom, hogy Jaeteuk megverte őt. De most végre visszaütött, kezdett visszatalálni önmagához, s ez egyedül Chanyeol érdeme. Nehéz szívvel gondolt a levélre, hogy Yeol őt okolta sérülése miatt. „Vajon felépült?” – tűnődött el, s hogy elterelje gondolatait nekiállt összetakarítani a levelek romjait. Gondosan felsöpörte a hamut, s a papírdarabokat, majd kivette a szemeteszsákot, és úgy ahogy volt, egy vékony pulóverben indult ki a kukához.

Nehéz szívvel állt meg a szemetes előtt, s felnyitva tetejét dobta ki Yeol üzeneteinek maradványait. Megrendítő érzés volt, nem is bírt könnyen napirendre térni felette. Lehelete látszott a hidegben, nagyon fázott, mégsem nem bírta tagjait mozgásra bírni. Az eső már nagy cseppekben hullott rá, átnevesítve öltözékét, de ő továbbra is csak gondolataiba merülve ácsorgott.

- Meg fogsz fázni…

Sehun gyomra bukfencezett egyet a rég nem hallott, mély tónusú hang hallatán. Azonnal megfordult, s tekintete találkozott a jól ismert, gyönyörű szemekkel. Ében fürtjei dúsan keretezték arcát, halvány bőre szinte világított a sötétben. Pillantása ugyanolyan igéző volt, mint mikor utoljára látta.

- Channie… - nyögte ki Sehun, s azonnal Yeol ajkaira tapadt. A fiú megbillent barátja súlyától, de mohón viszonozta annak csókjait. Percek múlva váltak csak el egymástól, s az idősebb hüvelykujjával óvatosan végigsimította Hunnie kisebesedett ajkát.

- Ki bántott? – nézett rá vészjósló tekintettel.

- Hogy ki bántott? Szerinted ez most a legfontosabb?? Hol voltál te szemét? – ütötte vállon barátját a fiatalabb.

- Majdnem belehaltam annyira hiányoztál! Nézz csak rám… Egy roncs vagyok. Hidd el ez a kis sérülés semmi ahhoz képest, amilyen kínokat miattad álltam ki. Hogy tehetted ezt velem? – könnyezett Sehun. - Azt hittük meghaltál…

Chanyeol megrendülten figyelte barátja kirohanását, majd megfogta felé lendülő kezét, s magához húzva átkarolta a remegő fiút.

- Teljesen átfagytál – Yeol szétnyitotta kabátját, és úgy ölelte magához Sehunt, kabátjával takargatva be didergő kedvesét, s az eső elől az udvarban álló terebélyes diófa alá húzódtak.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak Sehun…- mondta halkan. – Hidd el, én nem ezt akartam. Nem szerettem volna mást, csak kiszakadni a szánalmas életemből. Valami férfiasat akartam csinálni, hogy legalább kicsit olyan legyek, mint azok a macsó fazonok, akikért annyira odavoltál mindig is - nézett zavartan barátjára az idősebb. - Írtam én neked, de nem továbbították az üzeneteket, vagy nem tudom. Én tényleg végig akartam ezt csinálni, de egyszerűen nem bírtam. Nem való ez nekem… Tiszta szánalmas vagyok… - kis szünetet tartott. - Hidd el, én sem akartam nyomorékká válni, de már nincs mit tenni – magyarázkodott tovább Chanyeol.

- Micsoda? Miről beszélsz? – nézett fel rá értetlenül Sehun. Yeol nagyot sóhajtott, majd újra szóra nyitotta ajkait.

- A lábam… Még mindig nem tökéletes, sántítok, sose lesz már olyan, mint régen. Le is szereltek a katonaságtól, mert már semmire nem vagyok jó – hajtotta le a fejét gondterhes pillantások kíséretében.

- Ne beszélj így. Engem nem érdekel, hogy jó-e a lábad vagy sem. Az sem érdekelne, ha nem lenne lábad. Szeretlek Chanyeol… Érted? Szeretlek! És nem akarom, hogy újra magamra hagyj… Veled akarok lenni! – emelte fel barátja arcát Sehun, s mélyen a szemébe nézve simult újra ajkaira, s szenvedélyes csókban forrottak össze az éjszaka homályában.

- Gyere velem haza! Apáékkal beszéltem, és nekem adták a házat. Tudom, meg van a saját életed, aminek már nem vagyok része. De… Költözz hozzám, kérlek… - simogatta hüvelykujjával Hunnie arcát, mikor elváltak egymástól. – Benne vagy?

A fiatalabb percekig hitetlenkedve nézett fel barátjára. Nem tudta felfogni, hogy percek leforgása alatt visszakapta élete legfontosabb emberét, s minden, amitől azt hitte, hogy megfosztotta az élet, most újra karnyújtáson belül volt.

- Persze, hogy hozzád költözök – bújt a fiú könnyezve társához. Úgy érezte, mintha az ólomsúlyok, melyek eddig lelkét nyomták, most egy pillanat alatt lehullottak volna róla. Megkönnyebbülten adta át magát a tökéletes pillanatnak, végre újra ölelhette barátját, végre újra érezhette illatát, s ajkai simogatását. Érezte bőre érintését, szívének dobbanását, karjai féltő ölelését.

- Szeretlek – suttogta Chanyeol, de Sehunt elnémították fojtogató könnyei, így csak bólogatásával jelezte barátjának, hogy ő is viszonozza érzéseit.

Ezen az estén látta utoljára Sehun Jaeteukot, aki búcsúzóul kapott egy kisebb verést Chanyeoltól miközben barátja összecsomagolt, s végleg kiköltözött a kis lakásból. A taxiban Hunnie még hátrafordult s szemével követte, ahogy távolodtak a háztól. Érezte, hogy ezzel maga mögött hagyja élete legrosszabb időszakát, s most már minden rendben lesz.

- Boldog szülinapot! – mosolyodott el Hunnie percekkel később a kocsiban, s egy könnyed csók után visszahajtotta fejét párja vállára, s nagyot sóhajtva hunyta le szemeit, végre gondtalan szívvel pihenhetett meg. Rövidesen el is aludt Yeol vállán a kocsiban, a város másik felén lévő ház felé zötykölődve. Kezével egy pillanatra sem eresztette el frissen visszaszerzett kedvesét, s úgy érezte, végre minden rendben van, s hogy most már senki se választhatja el őket egymástól. Talán csak én…